közzélett

Egy, az elmúlt években egyre inkább a figyelem homlokterébe kerülő témával kívánok foglalkozni az alábbiakban: a vagyoni egyenlőtlenségekkel. Szomorú, de igaz: gyakorlatilag minden elemzés azt mutatja, hogy tovább nyílik az olló a gazdagok és szegények között. Hogyan és miért alakulhatott ki ekkora különbség a Föld lakosai között? Milyen tényezők indukálják az országokon belüli differenciákat? Erre próbálok választ keresni a bejegyzésben.

Az Oxfam számításai szerint  2016-ra a világ leggazdagabb 62 emberének vagyona meghaladja a Föld szegényebbik felének (kb 3,6 millárd fő) vagyonát.

Ehhez hozzájárul az a tény, hogy a leggazdagabb 1% vagyona több, mint a maradék 99%-é.

Ez a két mondat véleményem szerint elég erős ahhoz, hogy túllépje egy átlagos magyar állampolgár ingerküszöbét.

A fenti két állításhoz hozzá kell tenni, a különbségek globális szinten csökkennek, hiszen a fejlődő országok gazdasági növekedése felülmúlja a fejlett államokét, ugyanakkor a gyors fejlődés miatt épp a feltörekvőknél nőnek leginkább az egyenlőtlenségek.

1. Országon belüli egyenlőtlenségek

A globális szinten jelentkező különbségek megértéséhez először országos szintre bontanám le a folyamatot, ehhez pedig Kína példáját hívnám segítségül.

Kínáról mindenki tudja, a világ legnépesebb országa, amely ráadásul mára a második legnagyobb GDP-vel is rendelkezik, Japánt lehagyva. A 70-es évek reformjai óta eltelt 40 évben Kína elképesztő fejlődésen ment keresztül. A világgazdasági válságig eltelt 20 évben például 700%-kal (!) növelte feldolgozóipari kapacitását, ami 10-szer magasabb adat, mint az Egyesült Államok esetében.

Ez a gyarapodás első ránézésre irigylésre méltó, ám több árnyoldala is van. A (feldolgozó)ipar elsősorban a városokban, ezen belül is a tengerparti nagyvárosokban (Sanghaj, Kanton, Hongkong) koncentrálódik, ezen cityk képe első látásra összetéveszthető a legmodernebb amerikai vagy európai rokonaikéval. A gazdagság reménye (tíz-, száz-)milliókat csábít el vidékről, akiknek jelentős része hoppon marad és kénytelen alkalmi munkákból megélve nyomornegyedekben tengetni az életét. Akiknek bejött a váltás, ők esélyt kapnak arra, hogy a középosztály részévé váljanak. Mára Kína büszkélkedhet a világon a legnépesebb középosztállyal, 109 millió főt sorolnak ide. Őket nem csak a vagyoni, de életstílusbéli jellemzőik is megkülönböztetik a többi polgártól. Érdekes párhuzam az amerikai középosztály erodálódása, az USA-ban ugyanis egyre kevesebben érzik magukat ide tartozónak. Noha eddig ez a folyamat keveseket foglalkoztatott, az elnökválasztás óta sokadik hatványra emelkedett a vonatkozó cikkek, elemzések és jóslatok száma.

Ezek a városok mágnesként vonzzák a befektetéseket, beruházásokat is. A kínai kormány többször is próbálta megakadályozni a fejlettségbeli olló nyílását, több-kevesebb sikerrel. Az 50-es években belső útlevelet vezettek be, lakhelyet pedig kizárólag a hatóságok engedélyével lehetett változtatni. A 80-as években a parti városokban a felgyorsuló gazdasági fejlődés miatt szükség volt a munkaerőre, ezért eltörölték az addigi intézkedéseket. Ez felerősítette a szívóhatást, ami hatalmas társadalmi különbségeket okozott a városokon belül (régóta ott élő-újonnan beköltöző) és az országon belül (város-vidék).

Összegezve: a vidéken létminimumon tengődő százmilliók számára az egyetlen kitörési lehetőség a városba költözés (vagy a gyerekek taníttatása, amit Kína szintén profi módon kezel). A városi olvasztótégelyben aztán van, aki megtalálja szerencséjét és felemelkedik, és van, aki mindenét elveszítve nincstelenként éli tovább az életét. A városok növekedésével párhuzamosan nő a vidék és a város közti fejlettségbeli differencia.

2. Globális szint

A világon megfigyelhető egyenlőtlenségek okai ennél még összetettebbek. Igen erős a történelmi (egykori gyarmatok, gyarmattartók) és a földrajzi (észak-dél, nyugat-kelet) meghatározottság.

A történelmük okán hatalmas előnyből induló fejlett európai és amerikai gazdaságokat a "harmadik világ" országai belátható időn belül bizonyosan nem érik utol. Ehhez járul hozzá, hogy ugyan formálisan véget ért a kolonizáció korszaka, ám a gyakorlatban, elsősorban gazdasági téren továbbra is tetten érhetők a gyarmati viszonyok. Gondoljunk csak Afrika egykori brit és francia gyarmataira, amelyek legfontosabb (és gyakran szinte egyetlen) kereskedelmi partnerük a volt gyarmattartók, akik kézben tartanak minden jelentős gazdasági tevékenységet, kizsigerelve ezeket az államokat. Az itt élők számára tehát szinte semmi remény sincs a felemelkedésre, napi 1-2 dollárból kell megélniük. Ez a probléma érinti főként Afrika, Ázsia nem kevés eufemizmussal "fejlődő" jelzővel illetett országait, s a bennük élő mintegy 4-5 milliárd embert.

Egy másik fontos tényező a transznacionális vállalatok tevékenysége. A TNC-k a lehető legnagyobb profit elérése érdekében a világban szétszórtan működnek, alkalmazkodva az adott hely adottságaihoz, lehetőségeihez. A nyersanyagok kitermelését általában a legszegényebb országokban végzik, ahol nagy tömegű képzetlen és olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Az összeszerelés az olyan közepesen fejlett országokban folyik mint például Brazília vagy Mexikó, ahol már képzettebbek a dolgozók. A legfejlettebb országokban pedig az anyavállalat központja, valamint a K+F koncentrálódik, amely jóval több hozzáadott értéket állít elő, mint a nyersanyag-kitermelés. A TNC-k működése tehát meghatározza az adott ország gazdaságát, a legnagyobbak (elsősorban kőolajipari cégek és autógyárak) több vagyon felett diszponálnak mint a Föld számos állama.

Rátérve a leggazdagabb 1%-ra: a témával foglalkozó jelentéseket olvasgatva az embernek okvetlenül is eszébe jutnak az utopista szocialisták mint Morus Tamás, Charles Fourier vagy Robert Owen, és természetesen Marx, valamint Engels, akik a magántulajdon eltörlésével kívánták elérni a teljes egyenlőséget. Morus Tamás Utópia című művében szót emel a közösségi tulajdon intézményesítése mellett, és mivel a munkából mindenki a képességei szerint veszi ki a részét, a javakból pedig a szükségletei szerint részesül, ezért szerinte nincs szükség pénzre sem. Ezek a gondolatok csupán elméleti síkon valósultak meg, de bizonyára sokan eltűnődnek azon, vajon jobb lenne-e úgy a világ.

Azt viszont rögzíthetjük, hogy a világban nő a gazdagok száma, akik egyre több és egyre gyorsabban megszerzett vagyonnal bírnak. Ami különösen szembeötlő, hogy a válság során hozott "megszorító intézkedések" a gazdagokat előnyösen érintették (mind Magyarországon, mind globálisan), a szegényebbek leszakadása pedig ezzel párhuzamosan felgyorsult. Az ehhez tartozó statisztikai adat: a leggazdagabb 62 vagyona az elmúlt 5 évben 542 milliárd dollárral nőtt, a legszegényebb 3,6 milliárd emberé 1000 milliárd dollárral csökkent. Ebből következik, hogy míg 2010-ben 388 milliárdos összvagyona haladta meg a legszegényebb 3,5 milliárdét, ez idén a nyolcadára-kilencedére csökkent. Továbbá a globálisan emelkedő jövedelmekből a Föld szegényebbik fele alig érezhet valamit (évi 1 centtel nő a jövedelmük), mivel a fele a leggazdagabb 1%-hoz vándorolt.

Égbekiáltó igazságtalanság. Letudjuk egy vállrándítással? Lehet egyáltalán tenni valamit ez ellen? Érdemes mindenkinek elgondolkodnia ezeken.