Nem mentegetőzésként, de az elmúlt (és a következő) néhány hétben nagyszámú elfoglaltságom miatt kénytelen voltam partvonalon kívülre tenni az online véleménynyilvánítást. Ugyanakkor belátom, a közönség elcsigázott, bizonyára alig várják már az újabb bejegyzést. A böjtnek vége: lássuk a medvét.
Aktuális témám abból a szempontból irreleváns, hogy inkább eszmetörténeti, mintsem közéleti ihletettségű. Remélem, ez nem befolyásolja az olvasókat és képesek lesznek együtt élni ezzel a tudattal. Ezzel együtt mégis úgy gondolom, nagyon is aktuális problémát feszegetek, hiszen a mai világban a szilárd erkölcsi alapú elvek, a becsület, a tisztelet kimúlóban van.
Újabb történelmi gyorstalpaló következik. A mindenki által ismertnek hitt lovagkor eszményéről igyekszem megmondani a tutit, grátiszként a harcmodorról, és e kettő kapcsolatáról is olvashatnak majd.
A 2 cm hó miatt megbénult közlekedés miatt másfél órás késéssel mi, munkaerők, humán erőforrások, hazaértünk a munkából. Miután kielégítettük a fogyasztói társadalom által előírt szükségleteinket, unottan beülünk az időgépbe, becsukjuk az ajtót. Beállítjuk az időgenerátort, odaszíjazzuk magunkat a bébikrokodil bőréből éhbérért készített kagylóülésbe, letekerjük az ablakot, kidobjuk a 99 forintos energiaital aludobozát, betesszük a kedvenc One Direction számunkat, és irány - a sötét (?) középkor Nyugat-Európája. A lovagi eszmények által vezérelt igazi tesztoszteron-huszárok időszaka. Komolyság, mukodj!
- Bevezetés
Adott egy teljesen hétköznapi helyzet: a lovagi eszményekkel kapcsolatban nemrégiben azon gondolkodtam, hogy ezek az akkor nagyon újszerűnek tűnő (mint később lesz róla szó, korántsem voltak azok), üdvösnek és követendőnek tartott gondolatok miként befolyásolták a kor hadviselését. A lovagi hadviselés, a lovagseregek sokáig vereséget szenvedtek a keleti típusú könnyűlovas nomád harcmodorú hadaktól, majd a százéves háborúban hasonlóképpen hosszú ideig nem találták az ellenszerét az angol támadásoknak. Adódik a kérdés: miért gondolták, hogy a lovagi eszmények mentén élt élet előrébb viheti a világot? De ami számomra elsőként fölvetődött: a viszonylag sok sikertelenség ellenére mi tartotta egyben ezt az eszmét, és mi késztette arra a lovagokat, hogy még a 16. század elején, a tűzfegyverek és a pikások megjelenésekor is szinte változatlan „stratégiával” vonuljanak hadba? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az egyes eszme- és hadtörténeti részletek feltárásával.
- Az eszme
A lovagi eszméről mindannyian hallottunk még középiskolai tanulmányaink alatt. Olvastuk a lovagköltők, Minnesängerek szerelmi poémáit, amelynek középpontjában a nő állt, akit meghódítani és megvédeni is szándékozott az író. Hatottak rá tehát a korai romantikus érzelmek.[1] Ha a lovasrohamokra, vagy általánosságban, ha a lovagokra gondolunk, legtöbbünknek úgy gondolom, egy hős képe jelenik meg. A hős bátor, de erkölcsös, jámbor, becsületes, védelmezi a gyengéket. A bajtárs iránt hűséges, és ha kell, tudatosan aszkézist vállal oly módon, hogy túllép saját világán, s nemcsak saját bőrét próbálja megmenteni, hanem a társáét is. [2] Ezek az elvek a heroikus felfogásban gyökereznek, amely viszont ebben az időben képtelen volt elszakadni a keresztény hit elveitől, mivel a kereszténység ekkoriban mindent áthatott. [3] A bátorság egyik legszebb példája abban az életfelfogásban fejeződik ki, mikor a már tiszteletben álló lovag a csata után sóvárog a halálért, mivel bátran harcolt, ezáltal megdicsőült, életét most ebben a tudatban tudná befejezni. [4] a lovagi életmód egyik sajátos vonása, hogy gyakorta utánoz egyes korokat, régi idők nagy személyeit (Nagy Sándor, Hannibál). Ezek közül is kiemelkedik az antik kor és kultúra tisztelete, a reneszánsz ezen a ponton tehát folytatása a lovagkornak.[5] Summázva: az eszményi lovag a keresztény elveket követve jámbor, kegyes és mértékletes. Ezzel együtt hűséges és nem utolsósorban bátor, hősies.[6] Huizinga fogalmazza meg helyesen a lovagi eszme forrását, ami szerinte „a szépségre törő büszkeség.”[7]
- Becsületbeli ügy
Az elmélet ismertetését követően lássuk, miként nézett ez ki a gyakorlatban. A háborúban jó eséllyel valóban befolyásolták ezek az eszmények az egyes döntéseket.[8] Az időszak összes uralkodója fontosnak, sőt mindenek előttinek gondolta (méghozzá komolyan) a keresztes háború gondolatát, emiatt pedig egy valós probléma, a kelet-európai török veszély háttérbe szorult.[9] Érdekes, hogy a becsvágy és a hősiesség iránti életérzés a keleti hadjáratok során volt a legerősebb, ám ez katasztrófákhoz vezetett, több ezer lovag maradt holtan a nikápolyi és a várnai csatamezőn. Jeruzsálem elfoglalását azonban a keresztes hadjáratok sikertelenségei ellenére is minden uralkodó elérhető célnak gondolta. [10]
A harcászati lépésekre rátérve: a lovagi eszme és becsület gyakran befolyásolta az egyes döntéseket. Többnyire negatívan, ugyanis hátráltatta a hadjáratokat, több esetben veszélyeztetve a katonákat. Jó példa erre, mikor V. Henrik angol király Azincourt felé tartva tévedésből elhagyta az estére szállásául kijelölt falut, nem tért vissza, az ugyanis sértette volna a lovagi becsületet. [11] Ám a lovagi becsületet és az önteltséget, mint már írtam, igen keskeny mezsgye választja el egymástól.
Forrás: bibl.u-szeged.hu
A crécy-i csatáról írja Froissart, a kor egyik legismertebb krónikása: „E csata, mely Crécyhez elég közel zajlott, rendkívül súlyos csapást mért a franciákra. Először is: önteltségből mindenféle hadirend nélkül, sőt a király akarata ellenére bocsátkoztak harcba.”[12] Egy másik helyen ugyanő írja:”Nagy kár értük, de hát ilyen hatalmas csata […] a legszerencsésebb győztesnek is sok áldozatába kerül, mert a fegyverforgatásra vágyó fegyvernökök mindig merészebben nyomulnak előre a jó hírért-névért s a szép tisztességért, mintsem ésszerű volna.” [13]
A túlzott önteltség gőghöz vezet, a gőgösség azonban bűn, amelynek el kell nyernie méltó büntetését. A gőgös lovag mintaképe Crokart, aki Froissart szerint a Harmincak Csatájában tűnt ki vitézségével, de miután elbizakodottságában visszautasította a francia király ajánlatát, mert már nagy vagyona volt, új lovával ugratva a nyakát törte. [14]
A lovagi eszme csak a „felső tízezer” számára volt követendő és alkalmazandó. [15] Például az 1358-as parasztfelkelés, a Jacquerie alatt a parasztok mindent feldúltak, megbecstelenítettek minden útjukba kerülő asszonyt és lányt, ám később velük is hasonlóan kegyetlenül bántak el: felakasszák őket, vagy rájuk gyújtják a várost. [16] De a lovagi eszme minden elemének ellentmond a rablókompániák tevékenysége és viselkedése is, akik a 14. század második felében tartották rettegésben a vidéket. Ezek jobbára parasztokból, egyháziakból és elszegényedett nemesekből verődtek össze.[17] Ily módon rájuk sem vonatkoztak a rendszabások. Angliában a párviadalok során lovag ellen sem polgár, sem paraszt nem foghatott fegyvert. [18]
A lovagi becsületből azonban az önteltségen és a becsvágyon kívül más is következett. A nemzetközi hadijogról van szó, amely máig ható nyoma a lovagi eszméknek –és ezen belül a lovagi becsületnek- a hadviselésre.[19] Már maga a hadviselés, a keresztény vér ontása is, de főleg a másik foglyul ejtése a lovagi és a keresztény erkölcsbe ütközött, így lassan bár, de kialakult (ha nem is tudatosan) egyfajta hadijog. A háborúk persze többnyire ugyanolyan kegyetlenek maradtak, s az esetleges javulás inkább a lovagi becsületérzés fellobbanásainak, mintsem a jogfejlődésnek köszönhető.[20] Huizinga ezen a ponton egyetért Taine-nel, aki szerint a lovagi önbecsület először ki kell érdemelni az erkölcsös életmóddal, ezután pedig erénnyé válik. A becsület utáni vágy tehát mindenkit jobb, erkölcsösebb életre sarkall, ez pedig a világot is jobbá teszi. [21]
Természetesen a hadijog által sugallt kegyesebb bánásmód is csak a lovagokkal szemben volt alkalmazandó, lovag foglyaikat inkább váltságdíj fejében elbocsátották, mint lemészárolták.[22] A kor irodalmában is felvetődnek a jogszerűtlen előnnyel kapcsolatos kérdések: harcolhat-e valaki egy fegyvertelen ellen? Szabad-e a másik harcos lovát támadni? Lováról leesett embert megtámadhat-e egy lovon ülő? [23]
Forrás: nyest.hu
Hasonlóan a becsület utáni vágy és a heroikus felfogás vezérelhette az uralkodókat, fejedelmeket, nagyurakat, mikor az egy-egy, test a test elleni párbajokkal kacérkodtak, nyilván abban a tudatban, hogy a párbajra úgysem kerül sor. [24] Számos példa van rá a középkorból, de a reneszánsz alatt ez a rítus újjáéled. Például a lovagok utolsó csatájának tartott paviai csatában az I. Ferenc francia király oldalán harcoló német gyalogosok vezére, Georg Langemantel két kardot küld az ellenfél két vezérének.[25]
Egy uralkodó a másikat halálában is megtisztelte. V. Károly, mikor értesült róla, hogy III. Edward visszaadta lelkét teremtőjének, bár a harcmezőn ellensége volt, Párizsban díszes szertartást tartott a tiszteletére. Froissart szerint „Ezzel bebizonyította a francia király, hogy becsületes, nemes ember…”[26]
A lovagi becsület eszménye tehát egyenes úton vezetett az egyéni becsvágyhoz és önimádathoz, amely tehát nem a reneszánsz, hanem a középkor hozadéka.[27] A becsület volt az, amiért kockára tették életüket, s amely számukra többet ért, mint az életük. A becsület viszont –feltételezték- azoknak adatik meg, akiknek a származása erre predesztinálja őket. [28] A becsület és az eszmei értelmű nemesség egyik forrása volt, ha egy csatában, vagy párbajban valamelyik lovag jókora kardcsapással, vagy lándzsadöféssel vétette észre magát. Egy ilyen figyelemreméltó tett után széles körben elismertté vált.[29] A megszerzett vagyonra és földbirtokra úgy tekintettek, mint ami a becsület kivívása után magától értetődően jár nekik.[30] Vonuláskor a magtárak és borospincék kifosztásánál[31] talán ugyanez a gondolat vezérelte őket.
Összegezve: A becsület a hadvezetésben is jelen volt, de az igazán fontos döntéseknél többnyire a józan ész szava döntött. [32]
IV. A csatában
A kor Nyugat-Európájának csataleírásaiban feltűnő, hogy a lovagseregek a keleti hadseregekhez képest kis létszámúak. Pár száz, legfeljebb néhány tízezer főre rúgnak. Ez magyarázható az élelmezés nehézségeivel és a gyenge központi hatalommal.[33] A Fekete Herceg, III. Edward fiának serege csupán nagyjából 4000 főt számlált. A rablókompániák, akik 14. század második felében rettegésben tartották a vidéket, néhány tucat emberből verődtek össze.[34] Saját véleményem szerint az alacsony létszámú hadsereg táptalajul szolgálhatott a becsvágy erősödéséhez, mivel szerintem egy kis seregben egészen más viselkedésforma alakul ki, mint egy 80 ezres oszmán seregben. A háborúban már nem cél a másik megsemmisítése. [35] Ennek okát az előző fejezetben ismertettem.
A lovagi harcmodor ellen a keleti, nomád típusú hadviselés sokáig sikeres volt, főleg a színlelt meghátrálás vezetett eredményre. [36] Úgy gondolom, hogy a csel, a lesvetés nem számított lovagi erénynek, ellent mondott a becsületnek, s ily módon a lovagi hadviselésből hiányzott. Sőt, talán eleinte a nyugati hadvezérek nem is voltak képesek a „becstelen” pogány könnyűlovas seregek fejével gondolkodni, ezért vallottak sorozatos kudarcokat. Utálat és megvetés övezte az íjászokat, nyilvánvalóan azért, mert a nyíl távolról képest sérülést okozni, anélkül, hogy test a test elleni viadalra kerülne sor, vagyis ez is messze áll a becsületes harctól. Példaként hoznék egy esetet, amikor egy lovag saját íjászát akasztatta fel, mert az egy jól irányzott lövéssel megölt egy másik –ellenséges- lovagot.[37] Ha ez így szó szerint nem is igaz, a kor gondolkodását mindenesetre jól tükrözi. Megvetés ide, utálat oda, az angol hosszúíjakkal és a később megjelenő tűzfegyverekkel (például: muskéta) szemben sokáig nem találtak ellenszert.[38] A százéves háborúban viszont a franciák maguk is vetettek be tűzfegyvereket,[39] később pedig Európa legerősebb tüzérségét fejlesztették ki. Ellentmondás lenne? Inkább egy újabb bizonyíték arra, hogy éles helyzetekben a stratégiai megfontolás előrébbvalónak számított a lovagi eszméknél.
- Szervezett hadsereg kontra spontán lovasroham
Több helyen azt látjuk, számos krónikás említi, hogy a szervezetlenség volt az egyik fő oka a lovagi seregek sikertelenségének a jóval szervezettebb és fegyelmezettebben harcoló török vagy angol seregekkel szemben. [40] Ha egy tehetséges és erőskezű stratéga vezette a lovagi hadat, bárki ellen győzelmet arathattak. Orléans-nál Jeanne d’Arcnak sikerült rendbe szednie a franciákat és győzött is fölöttük.
Castillonnál John Talbot vesztét okozza túlzott vakmerősége, a jó taktikai érzékű francia hadvezér, Jean Bureau fegyelmezett védekezéssel és támadással legyőzi őt.[41] Nem mellesleg: a castilloni az első olyan csata a történelemben, amelyet a tűzfegyverek döntöttek el. A franciák több mint 300 ágyúja most már nem csak riadalmat keltett az ellenfélben, hanem komoly pusztítást is vitt végbe.[42] Magyar példát hozva: Hunyadi Jánosnak is sikerült legyőznie a törököket a téli hadjáratban, és Nándorfehérvárnál.[43] Saját értelmezésem szerint az is közrejátszott a fegyelmezetlen, spontán harctéri viselkedésben, hogy amint már fentebb is említettem, a becsület utáni vágy elárasztotta az összes, az ellenséggel farkasszemet néző lovag szívét és eszét, ennek következtében pedig sokszor meggondolatlanul és vakmerően szálltak harcba.
Vegyünk sorra néhány csatát, ahol a fegyelmezetlenség és a szervezetlenség miatt a lovagi seregek vereséget szenvedtek. Crécynél, 1346-ban, ahogyan már Froissarttól idéztem, a lovagok teljesen spontán, a király parancsa ellenére lendültek támadásba. [44] Tíz évvel később Poitiers-nél újabb súlyos csapást mértek az angolok a létszámfölényben lévő francia seregre. Az angolok jó érzékkel választottak harcállást, a franciák a meglepetésszerű támadását az angolok visszaverték, majd az egyre nehezebb helyzetben lévő franciákat az angolok két remek taktikai lépéssel bekerítették és megadásra kényszerítették. Az angolok itt vetettek be először ágyúkat, amelyek ekkor még inkább csak az ellenség (lovainak) megzavarására, ijesztgetésre voltak alkalmasak.[45] E csata után esett fogságba II. (Jó) János francia király.[46] A csata tanulsága, hogy hiába volt valamivel szervezettebb a francia sereg Crécy óta, önmagában a nehézlovasság nem ütőképes.[47]
Pedig Jó János jelentős hadsereg-átalakítást hajtott végre, például szorgalmazta az új harcászati technikákhoz való alkalmazkodást. A Csillag-rend 1351-es megalapításával intézményesítette a lovagságot, és a hadseregben megkövetelt a korábbinál szigorúbb fegyelmet vallási alapokra helyezte. Ugyanakkor a legjobb lovagokból egy elit „testőrséget” kívánt létrehozni, ezzel a lépésével mintegy kisajátítva a lovagi életérzést az uralkodócsalád és annak szűk klientúrája számára. [48]
A kudarcok után 1364-ben V. Károly személyében egy halk szavú, ám mégis határozott király ült a nehéz helyzetben lévő Franciaország trónjára. Jól átlátta a pályát, és tanult az eddigi hibákból. A hadviselés terén talán a legnagyobb újítása az volt, hogy elrendelte, csatát csak az erő pozíciójából, vagyis jelentős létszámfölényben szabad kezdeményezni.[49] A lovagok egy része emiatt nemtetszését fejezte ki, de a király hadvezérei, Bertrand Du Guesclin és Olivier de Clisson egyértelműen Károly mellett foglaltak állást, a kérdés így el is dőlt. Ez egyértelműen azt jelentette, hogy a lovagias harcmodor háttérbe szorult és a stratégiai szempontok nagyobb súllyal estek latba.[50]
Forrás: Wikipédia
Azincourt-nál Károly reformjainak köszönhetően Crécyhez és Poitiers-hez képest szervezettebbnek és fegyelmezettebbnek hatott a francia lovagsereg. Tudatosan választottak harcállást, de nagyon elhibázták. Túl szűk volt a harctér egy átütő erejű lovasrohamhoz. Nem kedvezett nekik az eső következtében felázott talaj sem. Kétszeres túlerejük azonban elbizakodottá tette őket, és a végül ugyanúgy kudarcot vallottak, mint az előző két általam tárgyalt ütközetben.[51] Nem hozott eredményt az új taktika sem, a lovasok egy részét ugyanis leszállítottak a lováról, de a többiek rohamra indulván az angolok nyílzáporában úgy hullottak, mint a legyek.[52] Tegyük hozzá: velük szemben V. Henrik angol király a kor talán legtehetségesebb hadvezérének számított. Nagyon jól játszotta a lovagkirály szerepét, elsőre ugyanis egy igazságos békét szorgalmazott, amivel a két ország jól jár, és nyugodtabb jövő elé nézhet.[53] Az ő megölésére tett esküt 18 francia nemes úr, döntésükben pedig jó eséllyel szerepet játszott a lovagi becsvágy.[54] Henrik a csata után kimutatta a foga fehérjét. Elrendelte ugyanis, hogy a foglyokat egytől egyig mészárolják le. A lovagok természetesen nem hajlottak rá, hiszen kötötték őket az elvek, emellett busás váltságdíjat reméltek a foglyul ejtett lovagok szabadon bocsátásáért. Henrik pragmatikus volt: nem is velük, hanem az íjászokkal hajtatta végre a feladatot, őket ugyanis semmiféle hasonló problémák nem gyötörték.[55] Az angolok újabb sima győzelme jól mutatta, hiába voltak már valamivel szervezettebbek a franciák, a lovagi eszméből fakadó vakmerőség miatt továbbra is sikertelenek maradtak.
- Lovagi elemek egy kelet-európai lovagi csatában: Grünwald
Grünwaldnál, 1410-ben a Német Lovagrend (Teutonok) és a Lengyel-litván perszonálunió seregei ütköztek meg egymással. Mindkét oldalon harcoltak lovagok, ám a nyugati példákhoz képest némileg eltérő módon tették ezt.
Forrás: Wikiwand
Az óvatosság, a taktikai húzások, a felderítés fontos szerepet játszott, csakúgy, mint 5 évvel később Európa másik felén, Azincourt-nál. Bő 50-60 év alatt sokat változott a harcászat: előtérbe került az előre felkészülés és a csaták megtervezése. Szó sincs róla, hogy ha véletlenül elhagyják a tábort, a mezőn éjszakáznak. [56] a német és a lengyel lovagok is használtak számszeríjat, ez ellentétes a nyugati helyzettel, ott megvetették az ilyesmit.[57] A lengyel király, II. Jagelló Ulászló a lengyel lovagok panaszainak hatására szabadon bocsátotta segédhad szerepét betöltő tatárok által foglyul ejtetteket, és megparancsolta nekik, hogy többet ne merészeljenek hasonlót tenni.[58] A hadijog fejlődése ezek szerint az öreg kontinens ezen felén is fellelhető. Ulászló a formalitás kedvéért követeket is küldött Ulrich von Jungingen teuton nagymesterhez, hogy békés úton oldják meg a vitáikat.[59]
A csata külsőségeiben hasonló a nyugatihoz. Csillogó páncélok, címeres zászlók, paripák mindenütt. Itt is mindkét fél a másik támadására vár. Jungingen kihívást intéz Ulászlóhoz és a másik hadvezérhez, a litván Vytautashoz, a fejedelmi párbajjal való kacérkodás Grünwaldnál sem marad el. A harcot a lengyel-litván és a német oldal is késlelteti, ez is a lovagi becsületnek egy –hátrányos- hozadéka.[60] A csata belülről viszont már más képet mutat. A lengyel lovagok fegyelmezettebbek a litván könnyűlovasoknál, és végül ez dönti el a csata kimenetelét. A harci tűzben égő, büszkeségre áhítozó németek a litvánok hátrálását látva vakmerő üldözésbe kezdtek, soraik megbomlottak, a fegyelmezett lengyel lovagok ezt kihasználva tudtak győzelmet aratni.[61]
A csata után több ezren estek fogságba, nagy részüket kivégezték, a lovagok életét azonban váltságdíj fejében meghagyták. A lovagi bánásmód úgy tűnik, Kelet-Európában is csak a lovagokat illette meg.
Az olvasottak alapján véleményem szerint külsőségekben és a lovagi gesztusokban kevés, a csatában való viselkedésben azonban jelentős különbség figyelhető meg Nyugat- és Kelet-Európa lovagjai között.
- Magyar vonatkozások
Magyarországon a lovagi kultúra alapjában véve nem sokban különbözött a nyugati példától. A magyar krónikák is előtérbe helyezik a közelharcban való kiválóságot, és az egyéni vitézséget dicsőítik.[62] Hazánkban Nyugat-Európához hasonlóan rendeztek lovagi tornákat, párviadalokat. A lovagi tornák, amelyek a lovagi kultúra alapértékeinek (büszkeség, becsület, szerelem)[63] az egyik leglátványosabb kifejeződése, nyugaton főnemesi kiváltságnak számítottak, nálunk kevésbé jelentette egy zárt közösség furcsa kedvtelését.[64] A baj akkor volt, mikor a lovagok egy nagy súllyal bíró hadjáratot lovagi tornaként fogtak fel, ez okozhatta a várnai, vagy a nikápolyi katasztrófát.[65]
- Összegzés
Az esszé elején feltettem három kérdést. Egyrészt, hogy miért gondolták, hogy a lovagi eszmények előrébb vihetik a világot? Másrészt, hogy mi tartotta egyben ezt az eszmét, és mi késztette arra a lovagokat, hogy ugyanolyan harcmodorban vívják meg a csatáikat évszázadokon keresztül?
Az első kérdésre válaszolva, azért gondolhatták, mert ezek az eszmék valóban a világ jobbá tételét célozták meg, és ténylegesen jobbá is tették azt. Gondoljunk bele: milyen, mikor egy emberben nincsen semmiféle becsületérzés, mértékletesség, vagy jámborság? Nap mint nap találkozunk ilyenekkel és rossz véleménnyel vagyunk róluk. A középkori ember is ugyanezt gondolhatta, és változtatni szeretett volna. De ugyanúgy, mint minden ideológia, a lovagi is csak egy állomás volt a civilizáció folyamatában. Az ösztönöket kordába szorította, és egyre több magatartásformát szabályozott.[66]
Erről az állomásról azonban évszázadokig lényegében nem mozdult el a civilizálódás folyamata. A klasszikus lovagkor 2-3 évszázada után a reneszánszban számos eleme tovább élt, ezzel a reneszánsz ember is elismerte az eszmék helyességét.
Mi tartotta egyben ezt az eszmét és miért vonultak hadba? Csupán azt tették, amit a mindenkori ember tesz. Hittek az elveikben, és hitték, hogy amit tesznek, az által lesz jobb a világ. Csak mint a legtöbb ember, aki hisz az elveiben, jobbnak hitték magukat másoknál. Ezért nézték le az íjászokat, muskétásokat a sokadik vereség után is. a büszkeségnek ez a fölényességbe átcsapó formája kétségkívül károsnak bizonyult, ám a büszkeséggel számos érték megőrződött a későbbi korok számára
A lovagok azért háborúztak évszázadokig, hogy az eszme, amit jónak hittek (és ami véleményem szerint valóban helyes), győzedelmeskedjék, és ezáltal jobb legyen a világ. Nem gondolom, hogy ez elítélendő lenne. Sőt, mai világunkban, ahol a becsület, hűség, jámborság mit sem ér, egyre inkább szükségünk lenne hasonló - szellemi téren vívott - háborúkra.
[1] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54. p
[2] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 60. p
[3] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54. p
[4] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 134.p
[5] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 55-56. p
[6] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 57-58. p
[7] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 53. p
[8] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 74. p
[9] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75. p
[10] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75-76. p
[11] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75-77. p
[12] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 52. p
[13] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 209. p
[14] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 64-65.
[15] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 79.
[16] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 71-74. p
[17] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 424. p
[18] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 120. p
[19] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 81-82. p
[20] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 82. p
[21] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 83.p
[22] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 170.p
[23] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 170.p
[24] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 76. p
[25] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 288. p
[26] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 107. p
[27] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54-55. p
[28] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 129-130.p
[29] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 131.p
[30] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 132.p
[31] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 426. p
[32] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 78-79. p
[33] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 18. p
[34] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 426. p
[35] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 20-21. p
[36] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 21.p
[37] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 21. p
[38] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 22-23.p
[39] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 26. p
[40] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 26 és 141. p
[41] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 182-183. p
[42] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1453_julius_17_a_szazeves_haboru_utolso_csataja/
[43] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 27. p
[44] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 52. p
[45] Szántó György Tibor: Anglia története. Bp. 1986. 88. p.
[46] http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/kozepkor/hadjaratok/poitiers.html
[47] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 146. p
[48] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 418. p
[49] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 432. p
[50] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 432-433. p
[51] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 162-164. p
[52] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 439. p
[53] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 439. p
[54] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 167. p
[55] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 440. p
[56] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 238-239.p
[57] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 241. p
[58] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 243-245. p
[59] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 246. p
[60] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 248. p
[61] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 250-252.
[62] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 118. p
[63] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 65. p
[64] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 121-122.
[65] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 64. p
[66] Georges Duby: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980-1420. Gondolat, Bp. 1984. 171. p
