Jelen írásom a kormány mindenki számára ismert stadionfétisét, valamint a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát járja körül, szigorúan szubjektív módon, a teljesség igénye nélkül. 
Lássuk, a fülkeforradalom óta mely csapatok kaptak új, vagy megújult otthont:
NBI: Ferencváros, DVSC, Puskás Akadémia
NBII: Mezőkövesd
Tervezett, vagy már folyamatban lévő beruházások: Nemzeti Stadion (a Puskás Ferenc Stadion helyén), MTK, DVTK, Videoton, Szombathelyi Haladás, Balmazújváros, Szeged
Előrebocsátom, focirajongóként nem kapok azonnal idegrohamot, ha egy újabb stadionépítésről szóló hír jut a fülembe. Magát a koncepciót és a megvalósítás módját sem tartom ugyanakkor helyesnek. Ennek okai nagyon mélyen gyökereznek.
Egyrészt: rengeteg pénzt emészt fel, aminek bizonyára lenne jobb helye is. A demagógia azonban távol álljon tőlem: a stadionmillárdokat nem fogom átszámolni lélegeztetőgépre meg zsíroskenyérre.
Aztán: nem gondolom, hogy másodosztályú, de akár az élvonalban szereplő csapatoknak (a néhány tradicionális klubot és elsősorban a Fradit kivéve) szüksége van 4-5 ezres stadionokra, mikor az átlagnézőszám alulról veri az 1, azaz egyezret (MTK, Puskás Akadémia). Ennek okairól nagyon szívesen elbeszélgetnék egyszer az MLSZ és a klubok (itt is ki kell emeljem a Ferencvárost) vezetőségével. A - mára rossz emlékként kísértő - szurkolói kártya és vénaszkenner bevezetése előtt ugyan tény, voltak rendbontások, de nem találkoztam minden széksorban rettegő gyerekekkel, a kicsik ugyanolyan lelkesen kiabálták a (politikai okokból azóta pénzbüntetéssel sújtott) rigmusokat, mint azok, akik még Albert vagy Nyilasi játékán nőttek fel. Majd bevezették a fentebb említett biztonsági intézkedéseket, és a történet azóta mindenkinek ismerős: a Tábor azóta bojkottálja a mérkőzéseket, a Groupamában is csökken a nézőszám. 20 éve nem látogattak ki olyan kevesen az adott bajnoki fordulóra, mint a 3 hete aktuális meccsnapon (a 6 mérkőzés összlátogatottsága nem érte el a 10 ezer főt). A stadionfejlesztés ilyen téren való kudarca egyértelmű, az emberek nem mennek ki szívesebben a sokcsillagos FIFA-minősítésű ékszerdobozokba. Hiába a családos szektor, a 800 forintos alkoholmentes sör és a modern kor elvárásainak megfelelő új Fradi-sas (kabaré), a családok az Istenért sem akarnak jönni.
Harmadjára: engem személyesen rendkívüli módon felháborít, hogy lassan már minden csapat új stadiont kap, az egyszerű sportolni vágyó fiatalok, középkorúak és szépkorúak azonban a legtöbb helyen még mindig kénytelenek téglákkal, vagy vizespalackkal kijelölt kapukra játszani. Az újonnan elkészült focipályák jelentős része fizetős, ahol egyértelműen a lehúzás a cél. Örömteli egy, az utóbbi időben megfigyelhető tendencia, a fitneszparkok létesítése, ahol bárki ingyenesen tudja igénybe venni a sportpályákat és a kondigépeket, erre azonban egyelőre kevés helyen van lehetőség.
Végül pedig elhibázottnak tartom a megvalósítás sorrendjét. Ha már a kormány dédelgetett célja, hogy fel/visszahelyezze Magyarországot a sportdiplomáciai térképre (2017-es vizes vb, 2024-es Olimpiára való kandidálás), ésszerűbbnek gondolnám egy nagy, reprezentatív stadion építésével kezdeni, ahol akár EL-, vagy BL-döntőt lehetne rendezni. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a szerencsétlen, omladozó, Rákosi lábnyomait magán viselő Puskás Ferenc Stadion búcsúesemények tekintetében lassan beéri a műfaj koronázatlan királyát, az Omega zenekart. A 2020-as EB egyik helyszínéül szolgáló új Nemzeti Stadion pedig még csak szép, színes látványterveken létezik.
forrás: Wikipédia
Összegezve: az évtizedek óta várt nagy sikert, a 2016-os EB-re való kijutás katarzisát felhasználva a sportért felelős illetékesek rövid időre elfednék és feledtetnék a magyar labdarúgás körüli hosszú ideje változatlanul botrányos szakmai és finanszírozási körülményeket. Ne hagyjuk magunkat megvezetni és álomvilágba ringatni. A sportági szövetség mellett persze a kormány is megérezte a vérszagot, cápaként csapott le a témára és igyekezett legitimálni a sokak által kritizált stadionépítési programot. A folyamat csúcspontjaként Rétvári Bence a kormány sikerének (is) nevezte a válogatott által elért szenzációs eredményt. Hiába, a sport mindenkié.
A magyar foci nem lett jobb, de végre le tudott tenni valamit az asztalra. Ehhez - korrekt leszek - mindenki hozzájárult. A szurkoló, a pénzember, de legfőképpen a sportolók. Ne vegyük el az érdemeiket. Ezzel együtt a 'magyarfoci' helyzete továbbra is siralmas. Átláthatatlan tranzakciók, urambátyám-viszony és kontárok: ezekkel lehet legjobban leírni. A többség elutasítja, hogy a hárommillió stadion országává váljunk, de csakazértis letuszkolják a torkunkon az újabb beruházásokat. Láttuk korábban, az internetadó, vagy az újságírók számára kötelező drogteszt esetében, hová vezet, ha erőből akarják végigvinni az akaratukat. Őszintén szólva, nem is igazán értem, miért hagy magán szándékosan a kormány és személyesen a miniszterelnök egy ekkora támadási felületet. Talán bíznak abban, a nagy pénz nagy foci elven, hogy ha először megteremtik a kellően magas színvonalú feltételeket, jönni fognak az eredmények, s így a jövő őket igazolja majd. Ehhez azonban nem elég néhány stadion, az egész, alapjaiban korhadt szerkezetet le kéne bontani és újra felépíteni (ahogy azt az izlandiak, vagy az osztrákok tették). Nem lehet mindent pénzért megvenni. Nem fognak jobban cselezni, vagy pontosabban lőni attól, mert új gyep van a lábuk alatt, új (töküres) lelátó van körülöttük.
Nézzük meg, milyen körülmények között készülnek olimpiai- és/vagy világbajnok úszóink, vívóink, tornászaink. A létesítmények minősége önmagában nem áll egyenes arányban az eredményességgel, kár, ha ezt "ott fönt" így gondolják.
