közzélett

Ki volt a történelem leggazdagabb embere? A kérdés kapcsán felmerül, hogy egyáltalán össze lehet-e hasonlítani Hódító Vilmos és Bill Gates, vagy Augustus és John Rockefeller vagyonát? Egyáltalán fel lehet-e mérni, hogy a több száz vagy ezer éve élt uralkodók, mágnások mekkora mennyiségű javat birtokoltak?

Ha tippelni kéne, talán a legtöbben a ma is élő leggazdagabb embert, Bill Gatest jelölnék erre a címre. Az ő 75-80 milliárd dolláros vagyona azonban még a top 10-be kerülésre sem volt elég - az Independent tanulmánya szerint. De akkor kik lehettek a történelem leggazdagabb emberei?

10. Cornelius Vanderbilt

A 10. helyet Cornelius Vanderbilt szerezte meg, aki a frissen függetlenné vált Amerikai Egyesült Államokban született 1794-ben. A kis Cornelius üzleti érzéke korán megmutatkozott, 16 évesen indította el kompvállalkozását Staten Island és Manhattan közt. Apjával együtt megvásároltak egy szkúnert is, amellyel élelmiszert és utasokat szállítottak a fenti útvonalon. 23 évesen Thomas Gibbons hajózási vállalkozó gőzösének kapitánya lett, hamarosan az üzleti ügyeket is ő kezelte, ez idő alatt elleste egy vállalat irányításának csínját-bínját. Gibbons halála után fokozatosan önállósult és átvette a New York és New Jersey közti hajójáratokat. Az ipari forradalom révén megjelenő gyáripar a vízi mellett egyre inkább igényelte a szárazföldi szállítást is. Ezért Vanderbilt a Boston - New York útvonalon olcsó járatokat indított, amivel lenyomta a konkurenciát és többségi tulajdonosa lett a két város közti vasútnak. Vanderbilt az aranyláz kitörésekor Panama helyett Nicaraguában javasolta egy csatorna építését, a Nicaragua-tavon keresztül, ez az ötlet azonban elvetélt. A polgárháború után elsősorban vasútvonalakat vásárolt fel a keleti-parton, a Nagy-tavak vidékén, de az övé lett a Canada Southern is. Az általa alapított  New York Central and Hudson River Railroad az amerikai történelem egyik első óriásvállalata. 1 millió dolláros adománya révén jött létre a Vanderbilt Egyetem, a Tennessee állambéli Nashville-ben, amely a mai napig működik, körülbelül 12-13 ezer diákkal. 1877-ben, 82 évesen halt meg, vagyonát ekkor 100 millió dollárra becsülték, ami mai értéken kb. 143 milliárd dollárnak felel meg (GDP-átszámítás alapján).

9. Henry Ford

Az autóipar egyik legnagyobb alakját senkinek sem kell bemutatni. Az ő nevét viselő autógyár a mai napig a világ egyik legnagyobbja, a fordizmus, a futószalagos tömeggyártás hosszú időre meghatározta az ipar fejlődését. Michiganben született, itt élt és a gyárát is itt - Detroitban - alapította. Huszonéves korától kezdett el komolyan érdeklődni az autózás és a robbanómotorok iránt, első működő járművét 33 éves korában mutatták be. Miután befektetőt is talált, 1903-ban megalapította a Ford&Malcolmson Ltd. céget, majd a Dodge és néhány más cég bevonásával létrejött a Ford Motor Company. Abban, hogy a 20-as évekre az utcakép részévé vált az automobil, Fordnak óriási szerepe volt: 1924-re az éves termelés elérte a 2 millió járművet. Ezt a teljesítményt az új, tömegtermelést szolgáló eljárásoknak és a magas béreknek köszönhette. Ford híres volt - mai szóval élve - szociális érzékenységéről, munkásai számára a lehető legmagasabb bért fizette, a felvételnél nem támasztott indokolatlanul magas elvárásokat irántuk, ugyanakkor következetesen ellenezte a szakszervezeteket, mivel élesen bírálta a marxizmust, s egy ésszerű, morális alapú kapitalizmusban hitt. Megítélésére árnyékként nehezedik az általa vezetett lapnál megjelentetett antiszemita írások, melyek közül néhányat ő maga jegyzett (pl. a A nemzetközi zsidó – a világ legfőbb problémája című 4 kötetes mű). A felháborodás miatt a lapot megszüntette és elnézést kért, de munkája "elismeréseként" 1938-ban megkapta a Német Sas-rend nagykeresztjét. Vagyona mai értéken mintegy 199 milliárd dollárra rúgna.

8. Moammer Kadhafi

Az arab tavasz egyik legnagyobb eredményének tartották Kadhafi megingatathatlannak hitt líbiai uralmának megdöntését. Más kérdés, hogy az országban azóta is teljes a káosz, senkinek sem sikerült stabil hatalmat szereznie, ezzel Líbia nagyban hozzájárul a napjainkban jelentkező migrációhoz. Az ezredes, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, A Líbiai Szocialista Népköztársaság Szeptember 1-jei Nagy Forradalmának Vezére, 1969-ben vette át a hatalmat, s 2011-es bukásáig de facto az ország vezetőjének számított. Példaképe a kor egyik legnagyobb arab politikusa, az egyiptomi Gamal Abden Nasszer volt, akihez hasonlóan ő sem nevezte magát diktátornak, megelégedett az ezredesi címmel. Filozófiája, az arab nacionalizmus és a szocializmus vonásait ötvöző "iszlám szocializmus" engedélyezte a magántulajdont, de a nagyobb jövedelmű üzemeket állami kézben tartotta. Szintén Nasszer hatására támogatta az arab egységet, többször is háborúba keveredett a környező országokkal, és kísérletet tett egy szaharai iszlám állam létrehozására. Mivel támogatta a különféle felszabadító mozgalmakat, többször összeütközésbe került a nyugattal, Reagan elnök a Közel-Kelet veszett kutyájának nevezte őt. Az ezredforduló környékén Kadhafi igyekezett normalizálni viszonyát a nyugattal, ennek részeként az 1988-as Lockerbie-merényletért 2003-ban vállalta a teljes felelősséget, az ENSZ-szankciók felfüggesztéséért cserébe. Az iraki-háború kitörése után beleegyezett az ország tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítésébe. Ezek eredményeképp 2006-ban az USA levette Líbiát a terrorizmust támogató országok listájáról. 2011-ben az egyiptomi és tunéziai forradalmak hatására Líbiában is hasonló események zajlottak, amelyek Kadhafi véresen levert. A tiltakozás hamarosan polgárháborúvá szélesedett, ennek eredményeképp 2011 októberében Kadhafit Szurt városában elfogták és megölték. Vagyonát (gyakorlatilag Líbia teljes vagyona felett ő rendelkezett) mintegy 200 millárd dollárra becsülik.

7. I. (Hódító) Vilmos

Anglia első normann királya 1066-tól 1087-ig uralkodott. 1035-től Normandia hercegeként irányította a tartományt, ez idő alatt jelentős vagyonra tett szert. Vilmos angliai trónigényét Hitvalló Eduárd 1051-es állítólagos nyilatkozata szolgáltatta, melynek értelmében, ha gyermektelenül hal meg, a trón Vilmosra száll. Ugyanakkor Eduárd 1066-os halálakor utódjául az ország legnagyobb urát, Harold Godwint jelölte ki, de a normann források ezt nem tekintik mérvadónak. Haroldot Eduárd halála után 1 nappal megkoronázták Westminsterben, de Vilmos is hozzálátott az invázió előkészületeihez. A normandiai nemességet is maga mögött tudhatta, akik a megszerezhető javak miatt támogatták őt. Flottát épített, majd elindult Dover fehér sziklái felé. Harold a normannok előtt visszaverte a norvégok támadását, így önbizalommal várhatta az összecsapást. A felek nagyjából egyenlő létszámmal küzdöttek, a hastingsi csatát Harold halála és a normannok nyilai döntötték el. Ezt követően kiépítette angliai uralmát, amely nem volt zökkenőmentes, de sikerült egységes közigazgatást és hozzá hű nemességet kiépítenie. Hatalmas adóösszegek és birtokok felett rendelkezett, valószínűleg ezek számbavételére készítették el 1086-ban a Domesday Bookot, amelyben az összes - a Tees folyótól délre eső - angliai földbirtokot részletesen összeírták. Vagyona körülbelül 230 milliárd dollárt tett ki.

6. Mir Oszmán Ali Khán

Nem szovjet, nem török és nem is tatár, noha a nevei alapján mindegyikre asszociálhatunk. Uralkodói neve, VII. Aszaf Dzsah sem hangzik a köz számára ismerősebben. Ha azt mondjuk, ő  Hyderabad és Berar utolsó nizámja, talán még mindig nem teljesen világos, ki volt ő. Hyderabad a gyarmati időkben brit India legnagyobb hercegségének számított, az itteni nizám, vagyis herceg pedig a legmagasabb rangúnak a hercegek között. Mir Oszmán uralkodása alatt segítette mind hazáját (az állam szinte összes jelentős épülete ekkor épült), mind a Brit Birodalmat (az első és a második világháborúban is nagy összegeket ajánlott a haderő fejlesztésére). A gyarmat függetlenné válásakor a nizám nem kívánt csatlakozni Indiához és Pakisztánhoz sem, hanem önálló államot akart létrehozni, ezt azonban a britek nem támogatták. Így kénytelen volt tárgyalni az új indiai kormánnyal, de közben a muszlim vallású pakisztáni vezetésnél is puhatolózni kezdett. Végül a döntését "segítve" indiai csapatok vonultak be a hinduk lakta államba és 5 nap alatt elfoglalták azt. Hyderabad utolsó nizámja 1948 szeptemberében lemondott trónjáról. 1965-ben az indiai miniszterelnök, Lal Bahadur Shastri kérésére 5 tonna (!) aranyat adományozott a Nemzeti Védelmi Alapnak, amely a vietnami háborút támogatta. Mir Osman Ali Khan 1967. február 24-én halt meg. Vagyonát mai értékre átszámítva körülbelül 230 milliárd dollárra becsülik, amely kétszerese volt a függetlenné vált India éves bevételének. 1937-ben a Time magazin címlapján mint a világ leggazdagabb embere szerepelt.

5. II. Miklós orosz cár

Az utolsó, tragikus véget ért orosz cár 1894-től 1917-ig irányította az Orosz Birodalmat, uralmának és az egész cári rendszernek a bolsevik forradalom vetett véget. Regnálása alatt Oroszország nagyhatalmi státusza megingott, a kínai hódításoknak a Japánnal vívott 1904/05-ös háború vetett véget, mikor a Balti-flotta megsemmisült Csuzimánál. A nyomor, az elkeseredettség miatt 1905-ben felkelés tört ki Szentpétervárott, amelyet a duma összehívásával sikerült megfékezni. Ugyan a századforduló előtt Oroszország Bismarck Németországa és a Monarchia felé közeledett, a balkáni ellentétek miatt megromlott a viszony és a Három Császár Szövetsége felbomlott. Miklós apja, II. Sándor ezután a másik elszigetelt ország, Franciaország felé nyitott, és 1893-ban szövetséget is kötöttek. Miklós a japánoktól elszenvedett vereség miatt kénytelen volt kiegyezni és lezárni a közép-ázsiai területi vitákat Nagy-Britanniával. 1907-re kialakult a brit-francia-orosz hármas antant, amely Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával nézett szembe az I. világháborúban. Noha az oroszok a tannenbergi és a Mazuri-tavaknál elszenvedett vereségek után sikereket arattak a Kárpátokban (Przemysl), majd 1915-16 váltakozó sikereket hozott (a Monarchia gorlicei áttörése, a Bruszilov-offenzíva pürrhoszi győzelme). 1916 végére az Orosz Birodalom teljesen kimerült, az általánossá váló nyomor miatt 1917 februárjában zavargások törtek ki a fővárosban. Miklós a helyzet súlyosságát látva (vonata eltérítése miatt) Pszkovba menekült, ahol a duma táviratára válaszul március 3-án lemondott trónjáról, s ezzel a cári rendszer megszűnt Oroszországban. Az 1917 októberi bolsevik forradalom után a vörösök kezére kerülő családot Jekatyerinburgba költöztették, ahol a moszkvai kormány parancsa ellenére 1918. július 16-án éjszaka kivégezték őket. A holttesteket egy erdőbe vitték és elégették, az utolsó orosz cárt 1979-ben sikerült csak azonosítani. II. Miklós sokáig tabunak számított a szovjet rendszerben, de a Szovjetunió szétesését követően rehabilitálták, újratemették és 2000-ben az orosz ortodox egyház is szentté avatta a teljes cári családot. A Romanov család vagyona körülbelül 300 milliárd dollárt tett ki.

4. Andrew Carnegie

Az ő neve sem csenghet ismerősen sokaknak Magyarországon, ugyanakkor a listán mégis sikerült megszereznie a 4. helyet. A skót Dunfermline-ból emigráló mágnás az amerikai acélipar legnagyobb alakja. Távírászként kezdte pályafutását, majd először a vasútba invesztált komoly összegeket, amely a polgárháború alatt komoly hasznot hajtott neki. A háború végén felhagyott egyéb vállalkozásaival és az acéllal kezdett el foglalkozni, ezzel Pennsylvaniát az acélgyártás fellegvárává tette. Sikeréhez többek közt hozzájárult, hogy használta és továbbfejlesztette a Bessemer-féle eljárást. 1892-ben megalapította a Carnegie Steel Companyt, amelyben az addig megszerzett ipari és vasúti kapacitását tömörítette. A céget 1901-ben, nyugdíjba vonulásakor 480 millió dollárért adta el J.P. Morgannek. Ezután bőkezűen adományozott alapítványok, iskolák, karitatív szervezetek számára. Becslések szerint vagyonának kb. 90%-át, mintegy 350 millió (mai értéken kb 80 milliárd) dollárt fordított erre a célra. Az ő felajánlásainak köszönhetően körülbelül 3000 (!) közkönyvtár jött létre az angolszász országokban, Pittsburgh-ben egyetemet alapított, de szülőhazájáról sem feledkezett el. 1911-ben hunyt el, korának második leggazdagabb embereként emlegették John Rockefeller után. A listán a negyedik helyet szerezte meg, 310 milliárd dolláros vagyonával.

3. John D. Rockefeller

A képzeletbeli dobogó képzeletbeli legalsó fokát a kőolajipar legnagyobb alakja, az első amerikai milliárdos, John Davison Rockefeller foglalhatja el. Apja különféle csodaszereket árult szerte az országban, így a kis John hamar kitanulta a pénzügyi élet csínját-bínját. Könyvelőként kezdett el dolgozni, majd figyelme a kőolaj felé fordult. 1863-ban építette első finomítóját Clevelandben, amely funkcióját tekintve ekkor még egészen más célokat szolgált: petróleumot állított elő. A polgárháborút követő konjuktúrát kihasználva vagyona gyorsan gyarapodott, létrejött a Rockefeller, Andrews & Flagler Company, amely a 60-as évek végére már az olajipar minden ágazatában tevékenykedett. 1870-ben alapította meg a Standard Oilt, amely erőszakos terjeszkedésbe kezdett, nem egyszer tisztességtelen eszközökkel (de az üzlet az üzlet ugye). A vasúttársaságokat némi kőolajért cserébe nyerte meg magának, így sikerült olcsó szállítmányozásra szert tennie. Az üzlet azonban lelepleződött, de Rockefeller harci kedve ezt követően sem apadt, sőt: vasúti szerelvényeket, kőolajvezetékeket vásárolt, és versenyelőnyét kihasználva magába olvasztotta a kisebb olajtársaságokat. Az alacsonyan tartott olajárakkal a felhasználók jól jártak, a versenytársak viszont tönkrementek, így hamarosan a Standard Oil monopolhelyzetbe került. 1882-ben az amerikai törvények kikerülése érdekében megalakult a Standard Oil Trust, egyesítve az államokban addig külön-külön működő cégeket, így létrejött a világ akkori legnagyobb vállalata, amely 20 ezer olajkutat, 6 ezer km-nyi vezetéket birtokolt és az 1880-as években a világ finomító-kapacitásának 90%-a felett diszponált. Rockefeller aztán a 90-es évektől fokozatosan visszavonult, a Standard Oil pedig a Legfelsőbb Bíróság határozata értelmében 1911-ben felbomlott (az így létrejött leányvállalatai között volt a mai ExxonMobil és a Chevron is). Vagyona ezt követően érte el a közel 1 milliárd dollárt. Kezdettől fogva sokat adományozott vallási, oktatási és karitatív célokra. Felfuttatta a Chicagói Egyetemet és megalapította a Rockefeller Orvosi Kutatóintézetet (ma Rockefeller Egyetem), amely közel két tucat Nobel-díjast adott a világnak. Alapítványát 250 millió dolláros kezdődőkével indította el. 1937-ben hunyt el, 98 évesen, 1,4 millárd dolláros vagyonnal, ami ma körülbelül 340 milliárd dollárt érne.

2. A Rotschild-család

Talán egyetlen családról sem kering több híresztelés, konteó, mint listánk ezüstérmeséről. A család eredete a 16. századig követhető biztosan, a név egy frankfurti házra utal, amelyben a család már generációk óta élt. Befolyásuk a 18. század elején kezdett növekedni, 1816-ban I. Ferenc bárói rangra emelte Salomon Mayer Rotschildot,  a család pedig a 19. század közepére behálózta egész Európát, létrejött az osztrák, a párizsi, a nápolyi, londoni ág (Viktória királynő 1847-ben és 1885-ben adományozott bárói rangot a családnak), amely később a család központja lett. Kézben tartva a nemesfém-kereskedelmet, gyakorlatilag egymaguk finanszírozták (mai értéken kb. 870 milliárd dollárral) a Napóleon elleni háborúkat. Vagyonukat közvetve a waterlooi csata alapozta meg. Nathan Rotschild néhány órával a hivatalos tájékoztatás előtt tudomást szerzett a csata kimeneteléről, ezért spekulálni kezdett és eladta összes államkötvényét, így a vereség álhírét terjesztette el. Erre mindenki igyekezett megszabadulni az értékpapírjaitól, Nathan pedig pennykért felvásárolta az összeset, így mikor megérkezett a győzelem híre, vagyonuk többszörösére emelkedett. Felemelkedésüket segítette, hogy a kontinensen élő családtagok segítették egymást. Támogatták az iparosodást, komoly pénzzel szálltak be a Szuezi-csatorna építésébe. Az ő támogatásuknak köszönhetően alakult meg Rhodesia gyarmata (a mai Zimbabwe), ahol a Rio Tinto nevű vállalat révén ellenőrizték a (főként gyémánt-) bányászatot. A 19. század végére a Rotschildok közvetett hatalma kiterjedt az egész világra, Lloyd George, Nagy-Britannia későbbi miniszterelnöke is Nathan Rotschildot nevezte meg, mint az ország legbefolyásosabb embere. A család a 20. században a náci uralom idején jelentős vagyont vesztett, amit azóta nagyrészt visszaszolgáltattak. Ma is széles körben tevékenykednek a banki szolgáltatásoktól a borászatig, nagy támogatói a művészeteknek. A család vagyonát ma 350 milliárd dollárra teszik. 

(dobpergés)

1. I. Mansa Musa, Mali királya

A tízes lista első helyét egy, leginkább a Budapest-Bamako Rallyról ismert ország ismeretlen középkori királya szerezte meg. De honnan tehetett szert ekkora vagyonra? A válasz egyszerű: országának hatalmas arany és sókészletei voltak. Gazdagságáról tanúskodik mekkai zarándoklata, amely egy 60 ezer fős karavánból állt, köztük több ezer rabszolgából, akik egyenként 4 fontos (2 kg) aranyékszereket viseltek, valamint 80 tevéből akik 80 és 300 fontos aranytömböket cipeltek. Ezt a hatalmas mennyiségű aranyat a leírások szerint az út során az utolsó porszemig eladományozta, ez komoly inflációval járt, az arany értéke nagyot zuhant a Mediterrán térségben. Uralkodása alatt jelentős építkezések zajlottak, valamint komoly urbanizáció zajlott le. Timbuktu, Gao több tízezer fős nagyvárosokká terebélyesedtek, élénk kereskedelmet folytatott a dél-európai nagyvárosokkal (Velence, Genova). A timbuktui egyetemre neves tudósokat nyert meg, s alexandriai könyvtár megsemmisülése óta a legjelentősebb könyvgyűjteményt hozta itt létre. 25 évnyi uralkodás után, valószínűleg 1337-ben halt meg. Vagyona felbecsülhetetlen, körülbelül 400 milliárd dollárra taksálják (összehasonlításul: Magyarország 2015-ös GDP-je 120 milliárd dollár volt).

Források:

- http://www.independent.co.uk/news/world/world-history/meet-mansa-musa-i-of-mali-the-richest-human-being-in-all-history-8213453.html

- http://mult-kor.hu/20121018_a_tortenelem_leggazdagabb_emberei?pIdx=10

- Wikipedia

Egy, az elmúlt években egyre inkább a figyelem homlokterébe kerülő témával kívánok foglalkozni az alábbiakban: a vagyoni egyenlőtlenségekkel. Szomorú, de igaz: gyakorlatilag minden elemzés azt mutatja, hogy tovább nyílik az olló a gazdagok és szegények között. Hogyan és miért alakulhatott ki ekkora különbség a Föld lakosai között? Milyen tényezők indukálják az országokon belüli differenciákat? Erre próbálok választ keresni a bejegyzésben.

Az Oxfam számításai szerint  2016-ra a világ leggazdagabb 62 emberének vagyona meghaladja a Föld szegényebbik felének (kb 3,6 millárd fő) vagyonát.

Ehhez hozzájárul az a tény, hogy a leggazdagabb 1% vagyona több, mint a maradék 99%-é.

Ez a két mondat véleményem szerint elég erős ahhoz, hogy túllépje egy átlagos magyar állampolgár ingerküszöbét.

A fenti két állításhoz hozzá kell tenni, a különbségek globális szinten csökkennek, hiszen a fejlődő országok gazdasági növekedése felülmúlja a fejlett államokét, ugyanakkor a gyors fejlődés miatt épp a feltörekvőknél nőnek leginkább az egyenlőtlenségek.

1. Országon belüli egyenlőtlenségek

A globális szinten jelentkező különbségek megértéséhez először országos szintre bontanám le a folyamatot, ehhez pedig Kína példáját hívnám segítségül.

Kínáról mindenki tudja, a világ legnépesebb országa, amely ráadásul mára a második legnagyobb GDP-vel is rendelkezik, Japánt lehagyva. A 70-es évek reformjai óta eltelt 40 évben Kína elképesztő fejlődésen ment keresztül. A világgazdasági válságig eltelt 20 évben például 700%-kal (!) növelte feldolgozóipari kapacitását, ami 10-szer magasabb adat, mint az Egyesült Államok esetében.

Ez a gyarapodás első ránézésre irigylésre méltó, ám több árnyoldala is van. A (feldolgozó)ipar elsősorban a városokban, ezen belül is a tengerparti nagyvárosokban (Sanghaj, Kanton, Hongkong) koncentrálódik, ezen cityk képe első látásra összetéveszthető a legmodernebb amerikai vagy európai rokonaikéval. A gazdagság reménye (tíz-, száz-)milliókat csábít el vidékről, akiknek jelentős része hoppon marad és kénytelen alkalmi munkákból megélve nyomornegyedekben tengetni az életét. Akiknek bejött a váltás, ők esélyt kapnak arra, hogy a középosztály részévé váljanak. Mára Kína büszkélkedhet a világon a legnépesebb középosztállyal, 109 millió főt sorolnak ide. Őket nem csak a vagyoni, de életstílusbéli jellemzőik is megkülönböztetik a többi polgártól. Érdekes párhuzam az amerikai középosztály erodálódása, az USA-ban ugyanis egyre kevesebben érzik magukat ide tartozónak. Noha eddig ez a folyamat keveseket foglalkoztatott, az elnökválasztás óta sokadik hatványra emelkedett a vonatkozó cikkek, elemzések és jóslatok száma.

Ezek a városok mágnesként vonzzák a befektetéseket, beruházásokat is. A kínai kormány többször is próbálta megakadályozni a fejlettségbeli olló nyílását, több-kevesebb sikerrel. Az 50-es években belső útlevelet vezettek be, lakhelyet pedig kizárólag a hatóságok engedélyével lehetett változtatni. A 80-as években a parti városokban a felgyorsuló gazdasági fejlődés miatt szükség volt a munkaerőre, ezért eltörölték az addigi intézkedéseket. Ez felerősítette a szívóhatást, ami hatalmas társadalmi különbségeket okozott a városokon belül (régóta ott élő-újonnan beköltöző) és az országon belül (város-vidék).

Összegezve: a vidéken létminimumon tengődő százmilliók számára az egyetlen kitörési lehetőség a városba költözés (vagy a gyerekek taníttatása, amit Kína szintén profi módon kezel). A városi olvasztótégelyben aztán van, aki megtalálja szerencséjét és felemelkedik, és van, aki mindenét elveszítve nincstelenként éli tovább az életét. A városok növekedésével párhuzamosan nő a vidék és a város közti fejlettségbeli differencia.

2. Globális szint

A világon megfigyelhető egyenlőtlenségek okai ennél még összetettebbek. Igen erős a történelmi (egykori gyarmatok, gyarmattartók) és a földrajzi (észak-dél, nyugat-kelet) meghatározottság.

A történelmük okán hatalmas előnyből induló fejlett európai és amerikai gazdaságokat a "harmadik világ" országai belátható időn belül bizonyosan nem érik utol. Ehhez járul hozzá, hogy ugyan formálisan véget ért a kolonizáció korszaka, ám a gyakorlatban, elsősorban gazdasági téren továbbra is tetten érhetők a gyarmati viszonyok. Gondoljunk csak Afrika egykori brit és francia gyarmataira, amelyek legfontosabb (és gyakran szinte egyetlen) kereskedelmi partnerük a volt gyarmattartók, akik kézben tartanak minden jelentős gazdasági tevékenységet, kizsigerelve ezeket az államokat. Az itt élők számára tehát szinte semmi remény sincs a felemelkedésre, napi 1-2 dollárból kell megélniük. Ez a probléma érinti főként Afrika, Ázsia nem kevés eufemizmussal "fejlődő" jelzővel illetett országait, s a bennük élő mintegy 4-5 milliárd embert.

Egy másik fontos tényező a transznacionális vállalatok tevékenysége. A TNC-k a lehető legnagyobb profit elérése érdekében a világban szétszórtan működnek, alkalmazkodva az adott hely adottságaihoz, lehetőségeihez. A nyersanyagok kitermelését általában a legszegényebb országokban végzik, ahol nagy tömegű képzetlen és olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Az összeszerelés az olyan közepesen fejlett országokban folyik mint például Brazília vagy Mexikó, ahol már képzettebbek a dolgozók. A legfejlettebb országokban pedig az anyavállalat központja, valamint a K+F koncentrálódik, amely jóval több hozzáadott értéket állít elő, mint a nyersanyag-kitermelés. A TNC-k működése tehát meghatározza az adott ország gazdaságát, a legnagyobbak (elsősorban kőolajipari cégek és autógyárak) több vagyon felett diszponálnak mint a Föld számos állama.

Rátérve a leggazdagabb 1%-ra: a témával foglalkozó jelentéseket olvasgatva az embernek okvetlenül is eszébe jutnak az utopista szocialisták mint Morus Tamás, Charles Fourier vagy Robert Owen, és természetesen Marx, valamint Engels, akik a magántulajdon eltörlésével kívánták elérni a teljes egyenlőséget. Morus Tamás Utópia című művében szót emel a közösségi tulajdon intézményesítése mellett, és mivel a munkából mindenki a képességei szerint veszi ki a részét, a javakból pedig a szükségletei szerint részesül, ezért szerinte nincs szükség pénzre sem. Ezek a gondolatok csupán elméleti síkon valósultak meg, de bizonyára sokan eltűnődnek azon, vajon jobb lenne-e úgy a világ.

Azt viszont rögzíthetjük, hogy a világban nő a gazdagok száma, akik egyre több és egyre gyorsabban megszerzett vagyonnal bírnak. Ami különösen szembeötlő, hogy a válság során hozott "megszorító intézkedések" a gazdagokat előnyösen érintették (mind Magyarországon, mind globálisan), a szegényebbek leszakadása pedig ezzel párhuzamosan felgyorsult. Az ehhez tartozó statisztikai adat: a leggazdagabb 62 vagyona az elmúlt 5 évben 542 milliárd dollárral nőtt, a legszegényebb 3,6 milliárd emberé 1000 milliárd dollárral csökkent. Ebből következik, hogy míg 2010-ben 388 milliárdos összvagyona haladta meg a legszegényebb 3,5 milliárdét, ez idén a nyolcadára-kilencedére csökkent. Továbbá a globálisan emelkedő jövedelmekből a Föld szegényebbik fele alig érezhet valamit (évi 1 centtel nő a jövedelmük), mivel a fele a leggazdagabb 1%-hoz vándorolt.

Égbekiáltó igazságtalanság. Letudjuk egy vállrándítással? Lehet egyáltalán tenni valamit ez ellen? Érdemes mindenkinek elgondolkodnia ezeken.

Az előző bejegyzésben Észak- és Dél-Korea megosztottságát tárgyaltam, különös tekintettel arra, hogy a két ország eltérő fejlődési útja és a háború óta sem csituló ellenségeskedése családok százezrei számára nem teszi lehetővé, hogy láthassák a határ túloldalára szakadt rokonaikat. Ezt a cikket egy sokkal közelebbi és talán még megdöbbentőbb példának szentelem.

Trianonról mindenki hallott, köztudott, hogy az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának pedig több, mint a felét. Az utódállamokban több millió magyar kényszerült kisebbségi sorsra. A második világháború előtti és alatti revíziós sikerek tiszavirág-életűnek bizonyultak, mivel a szövetségesek közül egyik állam sem támogatta a magyar területi követeléseket. A háború elvesztése ezért magával vonta ezeknek a területeknek az újbóli elcsatolását is.

Trianonhoz képest két érdemleges változás történt. Egyrészt Csehszlovákiához kapcsolták az első bécsi döntés során Magyarországnak ítélt területeken túl az ún. "pozsonyi hídfőt" jelentő három falut (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár), másrészt Kárpátalja, amely 1938/39-ig Csehszlovákiához tartozott, most a Szovjetunióhoz került. Kárpátalja átadásáról a két ország 1945 júniusában kötött szerződést, ez volt az egyetlen határváltozás, amelyet nem a békekonferencián folytatott tárgyalások eredményeztek.

Beneš célja teljesült: egyrészt szövetségesre lelt a szovjetekben, másrészt sem Magyarország, sem Románia sem Lengyelország nem kaparintotta meg. Az új határt a szerződés értelmében határmegállapító bizottság jelölte ki.

A bizottság pedig tekintet nélkül a helyiekre, megkezdte munkáját, ennek esett áldozatul a felvidéki magyar falu, Nagyszelmenc is, amelynek egyik fele így Csehszlovákiához, másik fele a Szovjetunióhoz került. A határt a falu közepén, az utcákon, kerteken, temetőn keresztül húzták meg.

A szovjetek hamar megjelentek a településen, és munkához láttak. Egyetlen éjszaka alatt felhúzták a határvonalat követő, falut kettészelő szögesdrótot, deszkapalánkot. Továbbá egy több méter magas sövényt is emeltek, hogy át se lehessen látni a túloldalra. A falubelieket, rokonokat, családtagokat, barátokat így egyik napról a másikra elvágták egymástól. Megtiltottak mindenféle kommunikációt, a határ mentén őrtornyok és sáncárkok vigyázták az új rendet.

A falu ebben az időben körülbelül 800 lelket számlált. A helység nagyobbik része, 500 fő került Csehszlovákiához, megalapítva Nagyszelmencet. A falu kisebbik fele Kisszelmenc néven vált önálló településsé, immár a Szovjetunióban. A cseh oldalon maradt az iskola, a görög katolikus és a református templom, a katolikus templom viszont a határ túloldalára került. A temetőt éppen kettészelte az új határ, csakúgy mint Kis Iván házát, amelyet a szovjetek emiatt a földig romboltak.

A családtagok számára a találkozásra nem volt esély, noha néhány száz méterre éltek egymástól, ad absurdum egy utcában laktak. Határátkelőt nem alakítottak ki, a kapcsolatok azonban nem szakadtak meg teljesen, a tiltás ellenére sem. Leleményességükre vall, hogy az emberek földmunka közben énekelve mesélték el a határ két oldalán, hogy mi történt éppen a falu azon részén.

A szovjetek célja volt elnépteleníteni Kisszelmencet, ezért építési tilalmat vezettek be a faluban, ezt azonban nem sikerült véghezvinni.

Időközben felhúzták majd lerombolták a berlini falat, Kelet-Európában végbement a rendszerváltás, felbomlott a Szovjetunió, Kisszelmenc így immár Ukrajna, Csehszlovákia szétválása után Nagyszelmenc Szlovákia része lett. A kettéosztottság azonban megmaradt. Az átjárás ugyan mostmár könnyebb lett, de még így is először vízumért kellett folyamodni, majd több száz kilométert utazni azért, hogy láthassák a 100 méterre lakó családtagokat.

A 90-es években, a rendszerváltás után egyre több híradás szólt itthon és Európában is a kettévágott faluról, ennek eredményeképp 2005-ben végre megnyitották az évtizedek óta áhított határátkelőt a főutca közepén. Ezen csak gyalog kelhetnek át a helyiek, de legalább már nem kell több száz kilométert utazni ahhoz, hogy átnézzenek a szomszéd házba. A szlovák oldalon élők számára azóta a vízumkényszert is eltörölték, ha viszont egy ukrán állampolgár szeretne átkelni, schengeni vízumot kell igényelnie.

2003-ban állították a határ két oldalán a kettéosztottságot szimbolizáló félbevágott székelykaput. Mindkét feléne az alábbi szöveg olvasható:

"Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő,

Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel

Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt

Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja. "

A két ország az elmúlt évtizedek során igen eltérő fejlődési utat járt be. Szlovákia a 2000-es években Európa egyik leggyorsabban fejlődő országaként sokkal magasabb életszínvonalat tud biztosítani állampolgárainak, mint a függetlenné válása óta ezer sebből vérző Ukrajna. Így a lehetőségek is igencsak különbözőek a falu két felén, a nagyszelmenciek uniós és schengeni polgárok, a kisszelmenciek azonban továbbra is számos akadályba ütköznek az utazás terén.

Az utóbbi években virágzik a bevásárlóturizmus, elsősorban Nagyszelmenc felől.

Végül egy kis személyes megjegyzés: a nyáron volt szerencsém járni Nagyszelmencen. Egészen megdöbbentő percek voltak, mikor a helyiek meséltek a falu történetéről, a családjaik tragédiájáról. Tanácstalanul, hitetlenkedve álltunk a határsorompók előtt, hiszen mellettünk még családi ház volt, és néhány méterre már a kisszelmenci házak sorakoztak.

Az az 1946-os éjszaka generációk életét pecsételte meg, a falu mellett magyar családokat választott ketté. Hatásai a mai napig érezhetőek, a két oldalon óriási különbség van az életszínvonalban, a lehetőségek terén. A helyiek még mindig remélik, hogy egyszer teljesül a székelykapura felvésett ima és végre egyesül a két Szelmenc.

Bizonyára sokan tudják, a II. világháborút követően az ellenségeskedés nem csitult, s korábbi szövetségesek fordultak egymás ellen. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháborús feszültség levezetésére kisebb háborúkat vívtak egymással, nagyrészt ázsiai országokban, Koreában, Vietnámban, a Közel-Keleten.

A koreai háború 1950 és 1953 között zajlott, a harcoknak közel 1 millió ember esett áldozatul, és végleg megpecsételte a két tömb szembenállását, valamint Korea megosztottságát. Észak és Dél azóta sem kötött békét, csupán fegyverszünetet, de jure tehát a két ország azóta is háborúban áll egymással. A fegyverszüneti vonalat a 38. északi szélességi körnél húzták meg, ezzel egyik napról a másikra elvágva egymástól családok ezreit.

A két ország között minden téren órási a kontraszt. Észak-Korea a mai napig el van zárva a világ elől, bejutni szinte lehetetlen, a kommunista diktatúra az 50-es évek állapotában konzerválta az államot, a társadalmat, a gazdaságot. Milliók éheznek, a pártelit tagjait leszámítva a modern szolgáltatásokat a lakosság alig-alig érheti el. Dél-Korea ugyanakkor a 80-as, 90-es években robbanásszerű gazdasági fejlődést produkálva mára Ázsia és a világ egyik legfejlettebb országa.

A háború és a panmindzsoni fegyverszünet koreai családok ezreit szakította el egymástól. A családtagoknak évtizedekig nem volt esélye arra, hogy láthassák a másik országrészen maradt szeretteiket. Először 1985-ben rendezett a két ország család-újraegyesítést a Vöröskereszt segítségével, azóta a találkozókat többször megismételték.

Azt hiszem, senki sem gondolta az érintettek közül, hogy több, mint 30 évet kell várni az első viszontlátásra. A fiatalok addigra megöregedtek, az idősebb rokonok meghaltak, és bizonyára mindkét fél számára hatalmas megdöbbenést jelentett, mikor látták, milyen körülmények között él a másik. Anyák és gyermekeik, férjek és feleségek, testvérek ölelhették, üdvözölhették egymást újra; megható képek számolnak be ezekről a tragikus emberi sorsokról.

A találkozók megrendezése korántsem biztos és rendszeres, a két ország közti feszültségek ugyanis gyakran felülírják azt. 2010 előtt és után például 4 évig nem került rá sor, határincidensek miatt.

A várólisták nagyon hosszúak. Körülbelül 60-70 ezer dél-koreai vár arra, hogy láthassa a vonal túloldalán ragadt (sok esetben már nem is élő) rokonát, ez azonban egy-egy alkalommal csak néhány száz szerencsésnek adatik meg. Őket egy számítógép sorsolja ki, amely az életkort, családi hátteret is figyelembe veszi. A kiválasztottak az orvosi vizsgálatot követően buszra szállnak, és egy, a határ közelében kialakított helyen találkozatnak szeretteikkel. A családtagok 12 órát tölthetnek egymással, de szigorú szabályok között, 2 óra magánbeszélgetést leszámítva nyilvánosan, az állambiztonságiak jelenlétével. Az északiak nem beszélhetnek a politikai rendszerről, az életszínvonalról, a mindennapokról.

Mivel a résztvevők gyakran 80-90 évesek, ezért számukra jó eséllyel ez az utolsó alkalom, hogy üdvözölhessék testvérüket, gyermeküket, szüleiket. Számomra felfoghatatlan érzés lehet, az öröm mellett az e miatt érzett keserűséget vélem felfedezni a szemekben.

Megható és elgondolkodtató történetek ezek arról, hogy a politika, az ellenségeskedés milyen, számunkra felfoghatatlan személyes tragédiákhoz vezet.

Nem mentegetőzésként, de az elmúlt (és a következő) néhány hétben nagyszámú elfoglaltságom miatt kénytelen voltam partvonalon kívülre tenni az online véleménynyilvánítást. Ugyanakkor belátom, a közönség elcsigázott, bizonyára alig várják már az újabb bejegyzést. A böjtnek vége: lássuk a medvét.

Aktuális témám abból a szempontból irreleváns, hogy inkább eszmetörténeti, mintsem közéleti ihletettségű. Remélem, ez nem befolyásolja az olvasókat és képesek lesznek együtt élni ezzel a tudattal. Ezzel együtt mégis úgy gondolom, nagyon is aktuális problémát feszegetek, hiszen a mai világban a szilárd erkölcsi alapú elvek, a becsület, a tisztelet kimúlóban van.

Újabb történelmi gyorstalpaló következik. A mindenki által ismertnek hitt lovagkor eszményéről igyekszem megmondani a tutit, grátiszként a harcmodorról, és e kettő kapcsolatáról is olvashatnak majd.

A 2 cm hó miatt megbénult közlekedés miatt másfél órás késéssel mi, munkaerők, humán erőforrások, hazaértünk a munkából. Miután kielégítettük a fogyasztói társadalom által előírt szükségleteinket, unottan beülünk az időgépbe, becsukjuk az ajtót. Beállítjuk az időgenerátort, odaszíjazzuk magunkat a bébikrokodil bőréből éhbérért készített kagylóülésbe, letekerjük az ablakot, kidobjuk a 99 forintos energiaital aludobozát, betesszük a kedvenc One Direction számunkat, és irány - a sötét (?) középkor Nyugat-Európája. A lovagi eszmények által vezérelt igazi tesztoszteron-huszárok időszaka. Komolyság, mukodj!

1. Bevezetés

Adott egy teljesen hétköznapi helyzet: a lovagi eszményekkel kapcsolatban nemrégiben azon gondolkodtam, hogy ezek az akkor nagyon újszerűnek tűnő (mint később lesz róla szó, korántsem voltak azok), üdvösnek és követendőnek tartott gondolatok miként befolyásolták a kor hadviselését. A lovagi hadviselés, a lovagseregek sokáig vereséget szenvedtek a keleti típusú könnyűlovas nomád harcmodorú hadaktól, majd a százéves háborúban hasonlóképpen hosszú ideig nem találták az ellenszerét az angol támadásoknak. Adódik a kérdés: miért gondolták, hogy a lovagi eszmények mentén élt élet előrébb viheti a világot? De ami számomra elsőként fölvetődött: a viszonylag sok sikertelenség ellenére mi tartotta egyben ezt az eszmét, és mi késztette arra a lovagokat, hogy még a 16. század elején, a tűzfegyverek és a pikások megjelenésekor is szinte változatlan „stratégiával” vonuljanak hadba? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az egyes eszme- és hadtörténeti részletek feltárásával.

2. Az eszme

A lovagi eszméről mindannyian hallottunk még középiskolai tanulmányaink alatt. Olvastuk a lovagköltők, Minnesängerek szerelmi poémáit, amelynek középpontjában a nő állt, akit meghódítani és megvédeni is szándékozott az író. Hatottak rá tehát a korai romantikus érzelmek.[1] Ha a lovasrohamokra, vagy általánosságban, ha a lovagokra gondolunk, legtöbbünknek úgy gondolom, egy hős képe jelenik meg. A hős bátor, de erkölcsös, jámbor, becsületes, védelmezi a gyengéket. A bajtárs iránt hűséges, és ha kell, tudatosan aszkézist vállal oly módon, hogy túllép saját világán, s nemcsak saját bőrét próbálja megmenteni, hanem a társáét is. [2] Ezek az elvek a heroikus felfogásban gyökereznek, amely viszont ebben az időben képtelen volt elszakadni a keresztény hit elveitől, mivel a kereszténység ekkoriban mindent áthatott. [3] A bátorság egyik legszebb példája abban az életfelfogásban fejeződik ki, mikor a már tiszteletben álló lovag a csata után sóvárog a halálért, mivel bátran harcolt, ezáltal megdicsőült, életét most ebben a tudatban tudná befejezni. [4] a lovagi életmód egyik sajátos vonása, hogy gyakorta utánoz egyes korokat, régi idők nagy személyeit (Nagy Sándor, Hannibál). Ezek közül is kiemelkedik az antik kor és kultúra tisztelete, a reneszánsz ezen a ponton tehát folytatása a lovagkornak.[5]  Summázva: az eszményi lovag a keresztény elveket követve jámbor, kegyes és mértékletes. Ezzel együtt hűséges és nem utolsósorban bátor, hősies.[6] Huizinga fogalmazza meg helyesen a lovagi eszme forrását, ami szerinte „a szépségre törő büszkeség.”[7]

3. Becsületbeli ügy

            Az elmélet ismertetését követően lássuk, miként nézett ez ki a gyakorlatban. A háborúban jó eséllyel valóban befolyásolták ezek az eszmények az egyes döntéseket.[8] Az időszak összes uralkodója fontosnak, sőt mindenek előttinek gondolta (méghozzá komolyan) a keresztes háború gondolatát, emiatt pedig egy valós probléma, a kelet-európai török veszély háttérbe szorult.[9] Érdekes, hogy a becsvágy és a hősiesség iránti életérzés a keleti hadjáratok során volt a legerősebb, ám ez katasztrófákhoz vezetett, több ezer lovag maradt holtan a nikápolyi és a várnai csatamezőn. Jeruzsálem elfoglalását azonban a keresztes hadjáratok sikertelenségei ellenére is minden uralkodó elérhető célnak gondolta. [10]

            A harcászati lépésekre rátérve: a lovagi eszme és becsület gyakran befolyásolta az egyes döntéseket. Többnyire negatívan, ugyanis hátráltatta a hadjáratokat, több esetben veszélyeztetve a katonákat. Jó példa erre, mikor V. Henrik angol király Azincourt felé tartva tévedésből elhagyta az estére szállásául kijelölt falut, nem tért vissza, az ugyanis sértette volna a lovagi becsületet. [11] Ám a lovagi becsületet és az önteltséget, mint már írtam, igen keskeny mezsgye választja el egymástól.

A crécy-i csatáról írja Froissart, a kor egyik legismertebb krónikása: „E csata, mely Crécyhez elég közel zajlott, rendkívül súlyos csapást mért a franciákra. Először is: önteltségből mindenféle hadirend nélkül, sőt a király akarata ellenére bocsátkoztak harcba.”[12] Egy másik helyen ugyanő írja:”Nagy kár értük, de hát ilyen hatalmas csata […] a legszerencsésebb győztesnek is sok áldozatába kerül, mert a fegyverforgatásra vágyó fegyvernökök mindig merészebben nyomulnak előre a jó hírért-névért s a szép tisztességért, mintsem ésszerű volna.” [13]

A túlzott önteltség gőghöz vezet, a gőgösség azonban bűn, amelynek el kell nyernie méltó büntetését. A gőgös lovag mintaképe Crokart, aki Froissart szerint a Harmincak Csatájában tűnt ki vitézségével, de miután elbizakodottságában visszautasította a francia király ajánlatát, mert már nagy vagyona volt, új lovával ugratva a nyakát törte. [14]

            A lovagi eszme csak a „felső tízezer” számára volt követendő és alkalmazandó. [15] Például az 1358-as parasztfelkelés, a Jacquerie alatt a parasztok mindent feldúltak, megbecstelenítettek minden útjukba kerülő asszonyt és lányt, ám később velük is hasonlóan kegyetlenül bántak el: felakasszák őket, vagy rájuk gyújtják a várost. [16] De a lovagi eszme minden elemének ellentmond a rablókompániák tevékenysége és viselkedése is, akik a 14. század második felében tartották rettegésben a vidéket. Ezek jobbára parasztokból, egyháziakból és elszegényedett nemesekből verődtek össze.[17] Ily módon rájuk sem vonatkoztak a rendszabások. Angliában a párviadalok során lovag ellen sem polgár, sem paraszt nem foghatott fegyvert. [18]

            A lovagi becsületből azonban az önteltségen és a becsvágyon kívül más is következett. A nemzetközi hadijogról van szó, amely máig ható nyoma a lovagi eszméknek –és ezen belül a lovagi becsületnek- a hadviselésre.[19] Már maga a hadviselés, a keresztény vér ontása is, de főleg a másik foglyul ejtése a lovagi és a keresztény erkölcsbe ütközött, így lassan bár, de kialakult (ha nem is tudatosan) egyfajta hadijog. A háborúk persze többnyire ugyanolyan kegyetlenek maradtak, s az esetleges javulás inkább a lovagi becsületérzés fellobbanásainak, mintsem a jogfejlődésnek köszönhető.[20] Huizinga ezen a ponton egyetért Taine-nel, aki szerint a lovagi önbecsület először ki kell érdemelni az erkölcsös életmóddal, ezután pedig erénnyé válik. A becsület utáni vágy tehát mindenkit jobb, erkölcsösebb életre sarkall, ez pedig a világot is jobbá teszi. [21]       

 Természetesen a hadijog által sugallt kegyesebb bánásmód is csak a lovagokkal szemben volt alkalmazandó, lovag foglyaikat inkább váltságdíj fejében elbocsátották, mint lemészárolták.[22] A kor irodalmában is felvetődnek a jogszerűtlen előnnyel kapcsolatos kérdések: harcolhat-e valaki egy fegyvertelen ellen? Szabad-e a másik harcos lovát támadni? Lováról leesett embert megtámadhat-e egy lovon ülő? [23]

            Hasonlóan a becsület utáni vágy és a heroikus felfogás vezérelhette az uralkodókat, fejedelmeket, nagyurakat, mikor az egy-egy, test a test elleni párbajokkal kacérkodtak, nyilván abban a tudatban, hogy a párbajra úgysem kerül sor. [24] Számos példa van rá a középkorból, de a reneszánsz alatt ez a rítus újjáéled. Például a lovagok utolsó csatájának tartott paviai csatában az I. Ferenc francia király oldalán harcoló német gyalogosok vezére, Georg Langemantel két kardot küld az ellenfél két vezérének.[25]

            Egy uralkodó a másikat halálában is megtisztelte. V. Károly, mikor értesült róla, hogy III. Edward visszaadta lelkét teremtőjének, bár a harcmezőn ellensége volt, Párizsban díszes szertartást tartott a tiszteletére. Froissart szerint „Ezzel bebizonyította a francia király, hogy becsületes, nemes ember…”[26]           

A lovagi becsület eszménye tehát egyenes úton vezetett az egyéni becsvágyhoz és önimádathoz, amely tehát nem a reneszánsz, hanem a középkor hozadéka.[27] A becsület volt az, amiért kockára tették életüket, s amely számukra többet ért, mint az életük. A becsület viszont –feltételezték- azoknak adatik meg, akiknek a származása erre predesztinálja őket. [28] A becsület és az eszmei értelmű nemesség egyik forrása volt, ha egy csatában, vagy párbajban valamelyik lovag jókora kardcsapással, vagy lándzsadöféssel vétette észre magát. Egy ilyen figyelemreméltó tett után széles körben elismertté vált.[29] A megszerzett vagyonra és földbirtokra úgy tekintettek, mint ami a becsület kivívása után magától értetődően jár nekik.[30] Vonuláskor a magtárak és borospincék kifosztásánál[31] talán ugyanez a gondolat vezérelte őket.

            Összegezve: A becsület a hadvezetésben is jelen volt, de az igazán fontos döntéseknél többnyire a józan ész szava döntött. [32]

IV.      A csatában

A kor Nyugat-Európájának csataleírásaiban feltűnő, hogy a lovagseregek a keleti hadseregekhez képest kis létszámúak. Pár száz, legfeljebb néhány tízezer főre rúgnak. Ez magyarázható az élelmezés nehézségeivel és a gyenge központi hatalommal.[33] A Fekete Herceg, III. Edward fiának serege csupán nagyjából 4000 főt számlált. A rablókompániák, akik 14. század második felében rettegésben tartották a vidéket, néhány tucat emberből verődtek össze.[34] Saját véleményem szerint az alacsony létszámú hadsereg táptalajul szolgálhatott a becsvágy erősödéséhez, mivel szerintem egy kis seregben egészen más viselkedésforma alakul ki, mint egy 80 ezres oszmán seregben. A háborúban már nem cél a másik megsemmisítése. [35] Ennek okát az előző fejezetben ismertettem.

            A lovagi harcmodor ellen a keleti, nomád típusú hadviselés sokáig sikeres volt, főleg a színlelt meghátrálás vezetett eredményre. [36] Úgy gondolom, hogy a csel, a lesvetés nem számított lovagi erénynek, ellent mondott a becsületnek, s ily módon a lovagi hadviselésből hiányzott. Sőt, talán eleinte a nyugati hadvezérek nem is voltak képesek a „becstelen” pogány könnyűlovas seregek fejével gondolkodni, ezért vallottak sorozatos kudarcokat. Utálat és megvetés övezte az íjászokat, nyilvánvalóan azért, mert a nyíl távolról képest sérülést okozni, anélkül, hogy test a test elleni viadalra kerülne sor, vagyis ez is messze áll a becsületes harctól. Példaként hoznék egy esetet, amikor egy lovag saját íjászát akasztatta fel, mert az egy jól irányzott lövéssel megölt egy másik –ellenséges- lovagot.[37] Ha ez így szó szerint nem is igaz, a kor gondolkodását mindenesetre jól tükrözi. Megvetés ide, utálat oda, az angol hosszúíjakkal és a később megjelenő tűzfegyverekkel (például: muskéta) szemben sokáig nem találtak ellenszert.[38] A százéves háborúban viszont a franciák maguk is vetettek be tűzfegyvereket,[39] később pedig Európa legerősebb tüzérségét fejlesztették ki. Ellentmondás lenne? Inkább egy újabb bizonyíték arra, hogy éles helyzetekben a stratégiai megfontolás előrébbvalónak számított a lovagi eszméknél.

5. Szervezett hadsereg kontra spontán lovasroham

Több helyen azt látjuk, számos krónikás említi, hogy a szervezetlenség volt az egyik fő oka a lovagi seregek sikertelenségének a jóval szervezettebb és fegyelmezettebben harcoló török vagy angol seregekkel szemben. [40] Ha egy tehetséges és erőskezű stratéga vezette a lovagi hadat, bárki ellen győzelmet arathattak. Orléans-nál Jeanne d’Arcnak sikerült rendbe szednie a franciákat és győzött is fölöttük.

Castillonnál John Talbot vesztét okozza túlzott vakmerősége, a jó taktikai érzékű francia hadvezér, Jean Bureau fegyelmezett védekezéssel és támadással legyőzi őt.[41] Nem mellesleg: a castilloni az első olyan csata a történelemben, amelyet a tűzfegyverek döntöttek el. A franciák több mint 300 ágyúja most már nem csak riadalmat keltett az ellenfélben, hanem komoly pusztítást is vitt végbe.[42] Magyar példát hozva: Hunyadi Jánosnak is sikerült legyőznie a törököket a téli hadjáratban, és Nándorfehérvárnál.[43] Saját értelmezésem szerint az is közrejátszott a fegyelmezetlen, spontán harctéri viselkedésben, hogy amint már fentebb is említettem, a becsület utáni vágy elárasztotta az összes, az ellenséggel farkasszemet néző lovag szívét és eszét, ennek következtében pedig sokszor meggondolatlanul és vakmerően szálltak harcba.

            Vegyünk sorra néhány csatát, ahol a fegyelmezetlenség és a szervezetlenség miatt a lovagi seregek vereséget szenvedtek. Crécynél, 1346-ban, ahogyan már Froissarttól idéztem, a lovagok teljesen spontán, a király parancsa ellenére lendültek támadásba. [44] Tíz évvel később Poitiers-nél újabb súlyos csapást mértek az angolok a létszámfölényben lévő francia seregre. Az angolok jó érzékkel választottak harcállást, a franciák a meglepetésszerű támadását az angolok visszaverték, majd az egyre nehezebb helyzetben lévő franciákat az angolok két remek taktikai lépéssel bekerítették és megadásra kényszerítették. Az angolok itt vetettek be először ágyúkat, amelyek ekkor még inkább csak az ellenség (lovainak) megzavarására, ijesztgetésre voltak alkalmasak.[45] E csata után esett fogságba II. (Jó) János francia király.[46] A csata tanulsága, hogy hiába volt valamivel szervezettebb a francia sereg Crécy óta, önmagában a nehézlovasság nem ütőképes.[47]

            Pedig Jó János jelentős hadsereg-átalakítást hajtott végre, például szorgalmazta az új harcászati technikákhoz való alkalmazkodást. A Csillag-rend 1351-es megalapításával intézményesítette a lovagságot, és a hadseregben megkövetelt a korábbinál szigorúbb fegyelmet vallási alapokra helyezte. Ugyanakkor a legjobb lovagokból egy elit „testőrséget” kívánt létrehozni, ezzel a lépésével mintegy kisajátítva a lovagi életérzést az uralkodócsalád és annak szűk klientúrája számára. [48]

            A kudarcok után 1364-ben V. Károly személyében egy halk szavú, ám mégis határozott király ült a nehéz helyzetben lévő Franciaország trónjára. Jól átlátta a pályát, és tanult az eddigi hibákból. A hadviselés terén talán a legnagyobb újítása az volt, hogy elrendelte, csatát csak az erő pozíciójából, vagyis jelentős létszámfölényben szabad kezdeményezni.[49] A lovagok egy része emiatt nemtetszését fejezte ki, de a király hadvezérei, Bertrand Du Guesclin és Olivier de Clisson egyértelműen Károly mellett foglaltak állást, a kérdés így el is dőlt. Ez egyértelműen azt jelentette, hogy a lovagias harcmodor háttérbe szorult és a stratégiai szempontok nagyobb súllyal estek latba.[50]

Azincourt-nál Károly reformjainak köszönhetően Crécyhez és Poitiers-hez képest szervezettebbnek és fegyelmezettebbnek hatott a francia lovagsereg. Tudatosan választottak harcállást, de nagyon elhibázták. Túl szűk volt a harctér egy átütő erejű lovasrohamhoz. Nem kedvezett nekik az eső következtében felázott talaj sem. Kétszeres túlerejük azonban elbizakodottá tette őket, és a végül ugyanúgy kudarcot vallottak, mint az előző két általam tárgyalt ütközetben.[51] Nem hozott eredményt az új taktika sem, a lovasok egy részét ugyanis leszállítottak a lováról, de a többiek rohamra indulván az angolok nyílzáporában úgy hullottak, mint a legyek.[52] Tegyük hozzá: velük szemben V. Henrik angol király a kor talán legtehetségesebb hadvezérének számított. Nagyon jól játszotta a lovagkirály szerepét, elsőre ugyanis egy igazságos békét szorgalmazott, amivel a két ország jól jár, és nyugodtabb jövő elé nézhet.[53] Az ő megölésére tett esküt 18 francia nemes úr, döntésükben pedig jó eséllyel szerepet játszott a lovagi becsvágy.[54] Henrik a csata után kimutatta a foga fehérjét. Elrendelte ugyanis, hogy a foglyokat egytől egyig mészárolják le. A lovagok természetesen nem hajlottak rá, hiszen kötötték őket az elvek, emellett busás váltságdíjat reméltek a foglyul ejtett lovagok szabadon bocsátásáért. Henrik pragmatikus volt: nem is velük, hanem az íjászokkal hajtatta végre a feladatot, őket ugyanis semmiféle hasonló problémák nem gyötörték.[55] Az angolok újabb sima győzelme jól mutatta, hiába voltak már valamivel szervezettebbek a franciák, a lovagi eszméből fakadó vakmerőség miatt továbbra is sikertelenek maradtak.

6. Lovagi elemek egy kelet-európai lovagi csatában: Grünwald

Grünwaldnál, 1410-ben a Német Lovagrend (Teutonok) és a Lengyel-litván perszonálunió seregei ütköztek meg egymással. Mindkét oldalon harcoltak lovagok, ám a nyugati példákhoz képest némileg eltérő módon tették ezt.

            Az óvatosság, a taktikai húzások, a felderítés fontos szerepet játszott, csakúgy, mint 5 évvel később Európa másik felén, Azincourt-nál. Bő 50-60 év alatt sokat változott a harcászat: előtérbe került az előre felkészülés és a csaták megtervezése. Szó sincs róla, hogy ha véletlenül elhagyják a tábort, a mezőn éjszakáznak. [56] a német és a lengyel lovagok is használtak számszeríjat, ez ellentétes a nyugati helyzettel, ott megvetették az ilyesmit.[57] A lengyel király, II. Jagelló Ulászló a lengyel lovagok panaszainak hatására szabadon bocsátotta segédhad szerepét betöltő tatárok által foglyul ejtetteket, és megparancsolta nekik, hogy többet ne merészeljenek hasonlót tenni.[58] A hadijog fejlődése ezek szerint az öreg kontinens ezen felén is fellelhető. Ulászló a formalitás kedvéért követeket is küldött Ulrich von Jungingen teuton nagymesterhez, hogy békés úton oldják meg a vitáikat.[59]

            A csata külsőségeiben hasonló a nyugatihoz. Csillogó páncélok, címeres zászlók, paripák mindenütt. Itt is mindkét fél a másik támadására vár. Jungingen kihívást intéz Ulászlóhoz és a másik hadvezérhez, a litván Vytautashoz, a fejedelmi párbajjal való kacérkodás Grünwaldnál sem marad el. A harcot a lengyel-litván és a német oldal is késlelteti, ez is a lovagi becsületnek egy –hátrányos- hozadéka.[60] A csata belülről viszont már más képet mutat. A lengyel lovagok fegyelmezettebbek a litván könnyűlovasoknál, és végül ez dönti el a csata kimenetelét. A harci tűzben égő, büszkeségre áhítozó németek a litvánok hátrálását látva vakmerő üldözésbe kezdtek, soraik megbomlottak, a fegyelmezett lengyel lovagok ezt kihasználva tudtak győzelmet aratni.[61]

            A csata után több ezren estek fogságba, nagy részüket kivégezték, a lovagok életét azonban váltságdíj fejében meghagyták. A lovagi bánásmód úgy tűnik, Kelet-Európában is csak a lovagokat illette meg. 

            Az olvasottak alapján véleményem szerint külsőségekben és a lovagi gesztusokban kevés, a csatában való viselkedésben azonban jelentős különbség figyelhető meg Nyugat- és Kelet-Európa lovagjai között.

7. Magyar vonatkozások

Magyarországon a lovagi kultúra alapjában véve nem sokban különbözött a nyugati példától. A magyar krónikák is előtérbe helyezik a közelharcban való kiválóságot, és az egyéni vitézséget dicsőítik.[62] Hazánkban Nyugat-Európához hasonlóan rendeztek lovagi tornákat, párviadalokat. A lovagi tornák, amelyek a lovagi kultúra alapértékeinek (büszkeség, becsület, szerelem)[63] az egyik leglátványosabb kifejeződése, nyugaton főnemesi kiváltságnak számítottak, nálunk kevésbé jelentette egy zárt közösség furcsa kedvtelését.[64]  A baj akkor volt, mikor a lovagok egy nagy súllyal bíró hadjáratot lovagi tornaként fogtak fel, ez okozhatta a várnai, vagy a nikápolyi katasztrófát.[65]

8. Összegzés

Az esszé elején feltettem három kérdést. Egyrészt, hogy miért gondolták, hogy a lovagi eszmények előrébb vihetik a világot? Másrészt, hogy mi tartotta egyben ezt az eszmét, és mi késztette arra a lovagokat, hogy ugyanolyan harcmodorban vívják meg a csatáikat évszázadokon keresztül?

            Az első kérdésre válaszolva, azért gondolhatták, mert ezek az eszmék valóban a világ jobbá tételét célozták meg, és ténylegesen jobbá is tették azt. Gondoljunk bele: milyen, mikor egy emberben nincsen semmiféle becsületérzés, mértékletesség, vagy jámborság? Nap mint nap találkozunk ilyenekkel és rossz véleménnyel vagyunk róluk. A középkori ember is ugyanezt gondolhatta, és változtatni szeretett volna. De ugyanúgy, mint minden ideológia, a lovagi is csak egy állomás volt a civilizáció folyamatában. Az ösztönöket kordába szorította, és egyre több magatartásformát szabályozott.[66]

            Erről az állomásról azonban évszázadokig lényegében nem mozdult el a civilizálódás folyamata. A klasszikus lovagkor 2-3 évszázada után a reneszánszban számos eleme tovább élt, ezzel a reneszánsz ember is elismerte az eszmék helyességét.

            Mi tartotta egyben ezt az eszmét és miért vonultak hadba? Csupán azt tették, amit a mindenkori ember tesz. Hittek az elveikben, és hitték, hogy amit tesznek, az által lesz jobb a világ. Csak mint a legtöbb ember, aki hisz az elveiben, jobbnak hitték magukat másoknál. Ezért nézték le az íjászokat, muskétásokat a sokadik vereség után is. a büszkeségnek ez a fölényességbe átcsapó formája kétségkívül károsnak bizonyult, ám a büszkeséggel számos érték megőrződött a későbbi korok számára

 A lovagok azért háborúztak évszázadokig, hogy az eszme, amit jónak hittek (és ami véleményem szerint valóban helyes),  győzedelmeskedjék, és ezáltal jobb legyen a világ. Nem gondolom, hogy ez elítélendő lenne. Sőt, mai világunkban, ahol a becsület, hűség, jámborság mit sem ér, egyre inkább szükségünk lenne hasonló - szellemi téren vívott - háborúkra.

[1] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54. p

[2] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 60. p

[3] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54. p

[4] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 134.p

[5] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 55-56. p

[6] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 57-58. p

[7] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 53. p

[8] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 74. p

[9] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75. p

[10] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75-76. p

[11] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 75-77. p

[12] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 52. p

[13] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 209. p

[14] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 64-65.

[15] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 79. 

[16] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 71-74. p

[17] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 424. p

[18] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 120. p

[19] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 81-82. p

[20] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 82. p

[21] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 83.p

[22] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 170.p

[23] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 170.p

[24] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 76. p

[25] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 288. p

[26] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 107. p

[27] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 54-55. p

[28] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 129-130.p

[29] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 131.p

[30] Richard W. Kaeuper: Chivalry and violence in Medieval Europe. Oxford University Press, Oxford, 1999. 132.p

[31] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 426. p

[32] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 78-79. p

[33] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 18. p

[34] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 426. p

[35] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 20-21. p

[36] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 21.p

[37] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 21. p

[38] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 22-23.p

[39] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 26. p

[40] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 26 és 141. p

[41] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 182-183. p

[42] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1453_julius_17_a_szazeves_haboru_utolso_csataja/

[43] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 27. p

[44] Froissart krónikája. Válogatás. Gondolat, Bp. 1971. 52. p

[45] Szántó György Tibor: Anglia története. Bp. 1986. 88. p.

[46] http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/kozepkor/hadjaratok/poitiers.html  

[47] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 146. p

[48] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 418. p

[49] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 432. p

[50] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 432-433. p

[51] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 162-164. p

[52] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 439. p

[53] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 439. p

[54] Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Bp. 1987. 167. p

[55] Franciaország története. Szerk.: Georges Duby. Osiris, Bp. 2005. 440. p

[56] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 238-239.p

[57] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 241. p

[58] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 243-245. p

[59] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 246. p

[60] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 248. p

[61] William Urban: A teuton lovagok. A lovagrend hadtörténete. Debrecen, 2003. 250-252. 

[62] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 118. p

[63] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 65. p

[64] Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai kiadó, Bp. 1988. 121-122.

[65] Johan Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Bp. 1983. 64. p

[66] Georges Duby: A katedrálisok kora. Művészet és társadalom 980-1420. Gondolat, Bp. 1984. 171. p