közzélett

Jelen írásom a kormány mindenki számára ismert stadionfétisét, valamint a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát járja körül, szigorúan szubjektív módon, a teljesség igénye nélkül.

Lássuk, a fülkeforradalom óta mely csapatok kaptak új, vagy megújult otthont:

NBI: Ferencváros, DVSC, Puskás Akadémia

NBII: Mezőkövesd

Tervezett, vagy már folyamatban lévő beruházások: Nemzeti Stadion (a Puskás Ferenc Stadion helyén), MTK, DVTK, Videoton, Szombathelyi Haladás, Balmazújváros, Szeged

Előrebocsátom, focirajongóként nem kapok azonnal idegrohamot, ha egy újabb stadionépítésről szóló hír jut a fülembe. Magát a koncepciót és a megvalósítás módját sem tartom ugyanakkor helyesnek. Ennek okai nagyon mélyen gyökereznek.

Egyrészt: rengeteg pénzt emészt fel, aminek bizonyára lenne jobb helye is. A demagógia azonban távol álljon tőlem: a stadionmillárdokat nem fogom átszámolni lélegeztetőgépre meg zsíroskenyérre.

Aztán: nem gondolom, hogy másodosztályú, de akár az élvonalban szereplő csapatoknak (a néhány tradicionális klubot és elsősorban a Fradit kivéve) szüksége van 4-5 ezres stadionokra, mikor az átlagnézőszám alulról veri az 1, azaz egyezret (MTK, Puskás Akadémia). Ennek okairól nagyon szívesen elbeszélgetnék egyszer az MLSZ és a klubok (itt is ki kell emeljem a Ferencvárost) vezetőségével. A - mára rossz emlékként kísértő - szurkolói kártya és vénaszkenner bevezetése előtt ugyan tény, voltak rendbontások, de nem találkoztam minden széksorban rettegő gyerekekkel, a kicsik ugyanolyan lelkesen kiabálták a (politikai okokból azóta pénzbüntetéssel sújtott) rigmusokat, mint azok, akik még Albert vagy Nyilasi játékán nőttek fel. Majd bevezették a fentebb említett biztonsági intézkedéseket, és a történet azóta mindenkinek ismerős: a Tábor azóta bojkottálja a mérkőzéseket, a Groupamában is csökken a nézőszám. 20 éve nem látogattak ki olyan kevesen az adott bajnoki fordulóra, mint a 3 hete aktuális meccsnapon (a 6 mérkőzés összlátogatottsága nem érte el a 10 ezer főt). A stadionfejlesztés ilyen téren való kudarca egyértelmű, az emberek nem mennek ki szívesebben a sokcsillagos FIFA-minősítésű ékszerdobozokba. Hiába a családos szektor, a 800 forintos alkoholmentes sör és a modern kor elvárásainak megfelelő új Fradi-sas (kabaré), a családok az Istenért sem akarnak jönni.

Harmadjára: engem személyesen rendkívüli módon felháborít, hogy lassan már minden csapat új stadiont kap, az egyszerű sportolni vágyó fiatalok, középkorúak és szépkorúak azonban a legtöbb helyen még mindig kénytelenek téglákkal, vagy vizespalackkal kijelölt kapukra játszani. Az újonnan elkészült focipályák jelentős része fizetős, ahol egyértelműen a lehúzás a cél. Örömteli egy, az utóbbi időben megfigyelhető tendencia, a fitneszparkok létesítése, ahol bárki ingyenesen tudja igénybe venni a sportpályákat és a kondigépeket, erre azonban egyelőre kevés helyen van lehetőség.

Végül pedig elhibázottnak tartom a megvalósítás sorrendjét. Ha már a kormány dédelgetett célja, hogy fel/visszahelyezze Magyarországot a sportdiplomáciai térképre (2017-es vizes vb, 2024-es Olimpiára való kandidálás), ésszerűbbnek gondolnám egy nagy, reprezentatív stadion építésével kezdeni, ahol akár EL-, vagy BL-döntőt lehetne rendezni. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a szerencsétlen, omladozó, Rákosi lábnyomait magán viselő Puskás Ferenc Stadion búcsúesemények tekintetében lassan beéri a műfaj koronázatlan királyát, az Omega zenekart. A 2020-as EB egyik helyszínéül szolgáló új Nemzeti Stadion pedig még csak szép, színes látványterveken létezik.

Összegezve: az évtizedek óta várt nagy sikert, a 2016-os EB-re való kijutás katarzisát felhasználva a sportért felelős illetékesek rövid időre elfednék és feledtetnék a magyar labdarúgás körüli hosszú ideje változatlanul botrányos szakmai és finanszírozási körülményeket. Ne hagyjuk magunkat megvezetni és álomvilágba ringatni. A sportági szövetség mellett persze a kormány is megérezte a vérszagot, cápaként csapott le a témára és igyekezett legitimálni a sokak által kritizált stadionépítési programot. A folyamat csúcspontjaként Rétvári Bence a kormány sikerének (is) nevezte a válogatott által elért szenzációs eredményt. Hiába, a sport mindenkié.

A magyar foci nem lett jobb, de végre le tudott tenni valamit az asztalra. Ehhez - korrekt leszek - mindenki hozzájárult. A szurkoló, a pénzember, de legfőképpen a sportolók. Ne vegyük el az érdemeiket. Ezzel együtt a 'magyarfoci' helyzete továbbra is siralmas. Átláthatatlan tranzakciók, urambátyám-viszony és kontárok: ezekkel lehet legjobban leírni. A többség elutasítja, hogy a hárommillió stadion országává váljunk, de csakazértis letuszkolják a torkunkon az újabb beruházásokat. Láttuk korábban, az internetadó, vagy az újságírók számára kötelező drogteszt esetében, hová vezet, ha erőből akarják végigvinni az akaratukat. Őszintén szólva, nem is igazán értem, miért hagy magán szándékosan a kormány és személyesen a miniszterelnök egy ekkora támadási felületet. Talán bíznak abban, a nagy pénz nagy foci elven, hogy ha  először megteremtik a kellően magas színvonalú feltételeket, jönni fognak az eredmények, s így a jövő őket igazolja majd. Ehhez azonban nem elég néhány stadion, az egész, alapjaiban korhadt szerkezetet le kéne bontani és újra felépíteni (ahogy azt az izlandiak, vagy az osztrákok tették). Nem lehet mindent pénzért megvenni. Nem fognak jobban cselezni, vagy pontosabban lőni attól, mert új gyep van a lábuk alatt, új (töküres) lelátó van körülöttük.

Nézzük meg, milyen körülmények között készülnek olimpiai- és/vagy világbajnok úszóink, vívóink, tornászaink. A létesítmények minősége önmagában nem áll egyenes arányban az eredményességgel, kár, ha ezt "ott fönt" így gondolják.

Két történelmi tárgyú bejegyzés után ideje egy aktuálisabb üggyel foglalkozni. Ez pedig a blog demokratikus mivoltát bizonyítva az otthoni közönségszavazáson győztes téma lesz: a kerékpáros jogosítvány újra és újra felvetődő ötlete. Mivel évek óta nap mint nap biciklizem Budapesten, úgy gondolom, eléggé tájékozott vagyok ennek a kérdésnek a megítélésében. Hangsúlyozom, az alábbi sorok csak egy véleményt tükröznek a sok közül.

Mikor rájöttem arra, úgy 2011 táján, hogy a koszos és büdös, a pesti léthez azonban valamilyen mazochista módon hozzátartozó BKV helyett létezik más lehetőség is eljutni egyik pontból a másikba, még gimnazista voltam. Naponta 15-20 km-t tekertem úgy, hogy a városban bicikliútnak és –nyomnak többnyire még nyoma sem volt.

Aztán először 2-3 éve, majd második hullámban talán tavaly ugrásszerűen megnőtt a felfestések és ezzel párhuzamosan azoknak a száma, akik úgy gondolják, szép zöld dolog bringával járni az iskolába, munkába, kocsmába. Félreértés ne essék, tényleg az. Csak – noha távol áll tőlem a matematika – a nagy számok törvénye alapján bárki meg tudta jósolni, mi következik ebből: igen, rengeteg potenciális ámokfutó szabadult ki az utakra, akik jelenlegi formájukban alkalmatlanok bármilyen járművel közlekedni.

Először is ott vannak a divatmajmok, akik szerint a hipszterséghez hozzátartozik az is, hogy A) egy osztrák lomtalanításból származó ronccsal, egyenletesen reteklassú átlagtempóban evickél a sáv közepén

vagy B) az „annyi pénze van, hogy megteheti, hogy csórónak nézzen ki” hipszterek Csepel Royalokkal mennek át mindenen, ami eléjük kerül, beleértve a zebrán átkelő gyalogosokat.

Aztán a közép- és felsővezetők (valamint az annak kinézők), akik a bömöst cserélték fel valami méregdrága trekkingre. Öltönyben, bukósisakban, és halogén fényszórókkal járnak, ugyanazzal a morállal, mint korábban kocsival: jellemzően arrogánsan. Végül pedig azok, akik korábban a gyalogláson és a BKV-n kívül semmilyen más közlekedési módot nem próbáltak ki: talán rájuk nézve lenne a legfontosabb az alapvető ismeretek elsajátítása.

Az eddigiekből nem derült ki, de alapvetően örülök annak, hogy mára a pesti városkép része lett a bicikli. Az autósok egy kicsivel jobban odafigyelnek, nem húzzák rám annyiszor a kormányt, nem anyáznak minden nap amiatt, hogy merészelek ugyanazon az úton menni, mint ők. De azért még mindig nagyon sok a konfliktus, amiben mindkét oldal ugyanolyan sáros.

Azt gondolom, valamit nekünk, bringásoknak is tenni kéne annak érdekében, hogy ezeknek a száma csökkenjen. A jogosítványt olyan szempontból feleslegesnek tartom, hogy a kerékpárosokra vonatkozó szabályok betartatása véleményem szerint lehetetlen. Ki és miként ellenőrzi például a teljesen életszerűtlen sebességkorlátozások érvényesülését? Ugyanakkor fontos lenne mindenkinek részt venni egy tanfolyamon, ahol legalább az alapvető fogásokat megismerné. Akkor talán (számtalanszor megtörtént eset) Gipsz Jakabka nem menne át az úton, miközben piros a lámpa és keresztben zajlik a forgalom. Máris hallom az ellenérveket: akkor a gyalogosoknak is kéne, a „banyatankra” is kéne, stb…figyelem! Biciklivel egy átlagos edzettségű ember is könnyen el tudja érni a 30-40 km/órát, ami már komoly veszélyeket hordoz magában.

Összegezve: többnyire örülök, hogy egyre többet váltanak két kerékre a városban. Biztosan van olyan is, aki a környezettudatosság miatt, engem csupán a tömegközlekedés utálata vitt rá. De nem vagyunk különbek, a szabályok ránk is vonatkoznak. Ha nem ismered őket, az sem mentesít alóla, sőt, csak további bajokat szül. Ezért fontosnak tartanám egy „jogosítvány” bevezetését, de kénytelen vagyok és belátom, hogy ennek a realitása megegyezik a magyar válogatott foci EB győzelmével. A tippem: nem változik semmi. Pedig szükség lenne rá.

Aktuális írásomban egy olyan témát járok körül, amihez ugyan kétezer évet kell visszamenni az időben, a jelenség azonban napjainkban is megfigyelhető. Ez pedig nem más, mint a politikai célú lejáratás, amiből - úgy gondolom - nagyjából mindenkinek elege van, főleg a kampányidőszakokban, mikor erős túladagolást vagyunk kénytelenek elviselni. Én most elsősorban az utókor által való lejáratásra fogok koncentrálni, főleg Suetonius császáréletrajzaira támaszkodva, kiemelten foglalkozva a fajtalankodás vádjával.

A vizsgált időszakban, a római császárkor első évszázadában a módszerek természetesen jóval durvábbak voltak, elég a proscriptiókra vagy a Catilina-összeesküvésre gondolni. Catilina Kr.e. 63-ban, Cicero consulsága alatt demagóg beszédeivel feltüzelte a nincstelenek és adósok népes rétegét a consulok ellen. Cicero megneszelte a szervezkedést és nagy hatású beszéde, valamint a senatus segítségével sikerült megbuktatnia Catilinát, akinek társait kivégeztette. Az idő múlásával aztán egyre súlyosabb vádakkal illették őt. Sallustius (Kr. e. I. sz.) szerint embervért ittak, Plutarkhos (Kr. u. II. sz eleje) szerint "Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött." Cassius Dio (Kr. u . III. sz. eleje) pedig odáig merészkedik, hogy az összeesküvők egy általuk megölt rabszolga beleire tett kézzel mondták fel az esküt, majd közösen fogyasztották el a szerencsétlent. [1]

Ugorjunk az időben, Augustus principátusának, majd az őt követő császárok korába. Az elkövetkező bekezdésekben egy elméleti bevezető után körülbelül 1 évszázadok ölelek fel, s igyekszem kronologikus sorrendben minden császárra kitérni. A végére pedig látni fogjuk, mi alapján működött az egész "lejárató gépezet", s milyen metódus szerint bélyegezték meg őket súlyosabbnál súlyosabb vádakkal.

Mint már említettem, ehhez Suetoniust hívom segítségül, aki Caesarok élete című munkájában tizenkét római császár életrajzát írta meg Caesartól Domitianusig. A mű alapvetően igencsak elfogult, ab epistulisként, vagyis császári levéltárosként nyilvánvalóan nem volt teljes mértékben birtokában a szólás szabadságának. A levéltárban azonban számos olyan irathoz és magánlevelezéshez hozzáférhetett, amelyek csak nagyon kevesek számára voltak elérhetőek, ugyanakkor sokakat érdekeltek. Itt természetesen a császárok magánéleti titkaira gondolok: ez a „műfaj” úgy tűnik, minden időben nagy népszerűségnek örvendett és örvend mind a mai napig. Lássuk az első szemelvényt:

 (68.) „Sok gyalázatos dolgot beszélnek [Augustus] kora fiatalságáról. Sextus Pompeius azért szidalmazta, mert elpuhult, férfiatlan; Marcus Antonius szerint nagybátyjától fajtalankodással érdemelte ki örökbefogadtatását; Lucius, Marcus Antonius öccse, azt állítja, hogy nemcsak Caesarral fajtalankodott, hanem Hispaniában Aulus Hirtiusnak is odaadta magát háromszázezer sestertiusért, s hogy combja között forró dióhéjjal égette puhábbra a szőrszálakat. […] Még barátai sem tagadják, hogy férjes asszonyokkal folytatott bűnös viszonyt, de azzal mentegetik, nem a vére hajtotta, meggondolásból tette csupán, hogy ellenségei terveit, szándékait ily módon feleségük révén kipuhatolja […].

(71) „Az effajta vádak vagy rágalmak közül a fajtalankodásról szóló mocskos hírt cáfolhatta meg legkönnyebben, mert az idő tájt, meg később is, erkölcsösen élt [...] Szerelmi kapcsolatai folyton-folyvást tartottak; későbbi éveiben, azt mondják, inkább szűz lányokat kívánt, szüzeket keríttetett magának, még a felesége segítségével is. A kockázásról keringő hírekkel cseppet sem törődött, egyszerűen, nyíltan játszott, puszta szórakozásból, még idős korában is, méghozzá nemcsak december havában, hanem máskor is, ünnepnapon, hétköznapon egyaránt. […] Egy másik levelében pedig ezt írja: "Minerva öt napját elég kellemesen töltöttük, Tiberiusom; mindennap játszottunk, a kockajáték deszkalapja egy pillanatra sem hűlt ki.

Öcséd óriási lármát csapott közben; a végén nem is vesztett sokat, sőt, az egész napi veszteségből lassanként várakozáson felül jól kilábalt. Én, a magam számlájára, húszezer sestertiust vesztettem, de csak azért, mert szokásom szerint könnyelműen játszottam. Ha ugyanis minden hanyag dobást beszámítok, vagy megtartom magamnak az összeget, amit elajándékoztam, jó ötvenezer sestertius nyereség üti a markomat. De jobb szeretem így; bőkezűségem híre dicsőségemet az égig emeli."[2]

A fent idézett szövegrészlet remek szemléltető forrás a korabeli politikai propagandára, mind a lejáratásra, mind a saját – mai szóval élve – imázs építésére. A politikának és a politikusoknak sok más minden mellett rendkívül fontos a nép, a „választók” meggyőzése, hogy az a helyes, amit az adott személy éppen annak tart, vagy csinál. Ha az emberekkel sikerül ezt elhitetni, akkor a kormányzat stabil lábakon áll, a hatalom pedig legitimálva érezheti magát, ennek tudatában pedig nyugodtan folytathatja tovább eddigi tevékenységét. Ehhez azonban szükséges a hatalmat megtestesítő személy vagy személyek feddhetetlensége. Ha az emberek megszimatolják, hogy a vezető, vagy erre törekvő aspiráns erkölcsi, morális téren nem mutat jó példát, könnyen elpártolhatnak mellőle. Jól tudják ezt a politikacsinálók is. Ezért – ahogyan ez a citált részletből kiderül – már a római császárkorban is éltek a lejáratás nem éppen etikus és finom, de kétségtelenül hatásos eszközével.

Napjainkban a lejáratás – vonatkozzon egy adott politikusra vagy egy egész pártra – a kampányok fő eszközévé vált, ezt mindannyian tapasztalhatjuk. Nem volt ez másként az I. században sem. A „kritikai kampánynak” számos előnye van, egyrészt: nem magammal kell foglalkozni, nem kell saját érdemeket felmutatni, így a saját hibáim is háttérbe szorulnak a másik negatív tulajdonságainak és tetteinek kidomborításával. Másrészt: a közönség inkább az ilyen jellegű hírekre vevő, egy köztiszteletben álló személy szexbotrányára az emberek jobban odafigyelnek, mintha ugyanez a politikus egy templomot avatna fel.

Bizonyíték a római közélet durva hangnemére, hogy Cicero, a híres szónok és consul Philippikáiban ilyen módon gyalázta Marcus Antoniust: „Mikor felöltötted a férfitógát, nyomban fel is cserélted asszonyira. Először mindenki szeretőjeként meghatározott – s nem is csekély – taksát szedtél gyalázatosságodért. Csakhamar közbelépett azonban Curio, aki felmentett téged az üzletszerű kéjelgéstől, s mintha matronaruhába bújtatott volna, tartós és szilárd élettársi kapcsolatra lépett veled.”[3] Cicero, aki Octavianust, a későbbi Augustust támogatta a két férfi csatározásában, félreérthetetlen jelzőkkel illeti Marcus Antoniust. Az „üzletszerű kéjelgés” és a homoszexualitás vádja úgy tűnik, ekkoriban is a legsúlyosabbak közé tartoztak. S mint ahogyan ma is, a II. triumviratus alatt sem kellett, hogy bármilyen alapja legyen a sárdobálásnak, egyszerűen csak megbélyegezték az ellenfelet, akiről aztán harsányan terjesztették, hogy milyen erkölcstelen és gyalázatos életet él, ezért alkalmatlan bármilyen pozíció betöltésére. Esetünkben természetesen nem a plebs szavazatainak megnyerése volt a cél, hanem a közhangulat formálása. Egy olyan jelölt, aki mögött ott állt a senatus, a hadsereg és a köznép is, nagyobb eséllyel szállt ringbe, mint az, akinek például a fenti vádak miatt képletesen szólva ledöntötték a szobrát.

A Philippicák műfajukat tekintve politikai pamfletek, gúnyos hangvételű iratok. A név eredete a Kr. e. IV. századra vezethető vissza, mikor az athéni Démosthetés II. Philippos makedón uralkodó ellen intézett nagy hatású beszédeket. A lejáratás műfaja és technikái tehát több ezer éves múltra tekintenek vissza.  

Suetonius elbeszélésében a lejáratásban részt vevők közt megtaláljuk Sextus Pompeiusnak, Marcus Antoniusnak, illetve az ő öccsének, Luciusnak a nevét. Csekély ismerettel a tarsolyunkban is tudható, ők mind Augustus ellenfelei közé tartoztak, az ifjabbik Pompeius az apja és saját maga Caesarhoz fűződő viszonya miatt kezdettől fogva, Antonius a Caesar halálát követő belharcok és a II. triumviratus során vált azzá. Miután Augustus, akkor még Octavianusként, leszámolt Marcus Antoniusszal, érthető módon az öccse sem állt a győztes triumvir mellé.

Sextus Pompeius Caesar halálát követően megszállta Szicíliát, ezzel elvágva a Róma számára létfontosságú afrikai és közel-keleti gabona utánpótlás-vonalait. A tengeri blokáddal kiszolgáltatott helyzetbe hozta Octavianust, mivel a Városban a szállítmányok elmaradása miatt kaotikus helyzet alakult ki. Pompeius pozícióját erősítették a seregébe özönlő rabszolgák és a proscriptio elől menekülő köztársaság-pártiak. Szardínia és Korzika megszerzése után még inkább nyeregben érezhette magát Octavianusszal szemben, akinek flottáját több ízben legyőzte. Suetonius erről korábban így ír: „Legelőször a siciliai háborút indította meg, de ez a háború sokáig tartott, és gyakran abbamaradt, hol azért, mert helyre kellett állítani a hajóhadat, mely a nyári viharok és két hajótörés következtében megrongálódott, hol mert az élelmiszerszállítás fennakadása s az egyre súlyosbodó éhínség miatt a nép békekötést követelt.”[4] Az erő pozíciójából az Octavianusra nehezedő nyomást elégedetten szemlélő Sextus Pompeius igyekezett még inkább tudatosítani ellenfele alkalmatlanságát az idézett jelzőkkel, saját hatalmának megerősítése céljából.

Antonius, aki közismerten nagy ivó hírében állt, szintén nem a saját hiányosságaival törődött, hanem a politikai haszonszerzés legegyszerűbb módját választotta: a legnagyobb gyalázattal igyekezett bemocskolni Octavianus hírnevét, miszerint bűnös módon érdemelte ki Caesartól az adoptálást, tehát nem számít jogos örökösnek. Ez azért is volt fontos, hiszen ha ezt a vádat a közvélemény elhiszi, az nagyban megrendítette volna Octavianus elismertségét. Antonius érezte, hogy vetélytársa már előnyt szerzett a római előkelők körében, akik többsége Octavianust támogatta, ezért minden lehetséges eszközt megpróbált bevetni a helyzet megfordítása érdekében.

Suetonius művében szinte minden császárról maradtak fenn ilyen jellegű információk. Így például Caesar „Jó hírét Nicomedesszel való fajtalan kapcsolatán kívül semmi sem homályosította el; azt azonban sokáig és keményen szemére vetették, és mindenfelé gyalázták érte.”[5]

Tiberiusról ezeket írja: „Ennél is ocsmányabb, gyalázatosabb hírek keringtek róla, az ember szinte elmondani vagy meghallgatni is restelli, nemhogy elhinni: állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben két combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, aztán nagyobb, de anyjuk kebelétől még el nem választott csecsemők szájába adta szeméremtestét és mellbimbóit - effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva.”[6] Ebben az esetben Suetonius is érezhetően fenntartással kezeli az információkat, amelyek véleményem szerint két ok miatt terjedhettek el. Egyrészt tudvalévő Tiberiusról, hogy igencsak korosan lépett trónra, ráadásul nem tartozott a legdaliásabb uralkodók közé, ami már okot adhatott bizonyos előítéletekre és feltételezésekre (többek közt a fenti idézetben is a korára hivatkozik). Másrészt: zsugorinak és kapzsinak írják le, az ezekkel jelzőkkel (valamint a Tiberiusra nem jellemző műveletlenséggel és a kegyetlenséggel) illetett császárokat előszeretettel ruházzák fel fajtalankodással és a bűnös élvezetek hajszolásával.

Így történik ez Caligula esetében is. A botrányos megnyilvánulásairól hírhedté vált császárról többek közt úgy tartották, hogy „Sem a maga becsületét, sem a más tisztességét nem kímélte. Azt beszélik, M. Lepidus, Mnester, a pantomim-színész, néhány külföldi túsz meg Caligula fajtalan, bűnös szerelemben éltek egymással. Valerius Catullus, egy consuli család gyermeke, világgá kiáltotta, hogy megbecstelenítette és fajtalan szenvedélyével beteggé tette őt. Vérfertőző kapcsolata nővéreivel, továbbá közismert szerelmi viszonya egy Pyrallis nevű utcalánnyal azonban nem tartotta távol a legelőkelőbb rangbeli hölgyektől sem.”[7] A kapzsiság és/vagy a közember számára megbotránkoztató jellemvonások úgy látszik, együtt jártak a normálistól eltérő nemi élet vádjával. Más szóval: ha egy császár rosszul bánik a néppel, akkor ugyanígy viselkedik a magánéletében is, és rosszul bánik a saját maga környezetével is. A kapzsiság, a kegyetlenség és a hiányos műveltség motívuma Caligulánál is megjelenik.

Hasonlóan megdöbbentő sorok állnak itt Neroról is: „Maga is oly szemérmetlenül bocsátotta áruba testét, hogy végül is minden tagját megfertőzte. Egészen új játékot is eszelt ki; azt ugyanis, hogy vadállat bőrébe varrva kitört egy ketrecből, és nekiesett karókhoz kötözött férfiak és nők szeméremtestének, majd miután kedvét töltötte, erőszakot tétetett önmagán Doryphorusszal az egykori rabszolgával; és míg ő asszonyává tette Sporust, magát odaadta Doryphorusnak, s hozzá még olyan hangot, olyan sikoltásokat hallatott, mint a szűzlány, akin erőszakot tesznek.”[8] Egy népszerűtlen császárt könnyebb volt (akár alaptalanul) befeketíteni, hiszen a közvélemény már eleve antipatikusan viszonyult hozzá, ezért hajlamosabbak voltak elhinni a legképtelenebb pletykákat is. Nero kivételt képez a többi császár közül, mivel róla Suetonius is megemlíti a művészetben való jártasságát, miután volt szerencséje személyesen áttekinteni több saját keze által írott versét.

Az előzőekkel összecseng a Galbáról formált jellemrajz: „Gyönyörűségét jobbára csak férfiakban, mégpedig igen izmos, fajtalankodásra hajlamos emberekben lelte. Mondják, hogy mikor Icelus, egyik régi ágyastársa, Hispaniában Nero halálhírét jelentette ki, mindenki szeme láttára nemcsak szenvedélyes csókkal fogadta, hanem nyomban szerelméért könyörgött és magával vitte hálószobájába.”[9] Galbáról Suetonius ugyancsak kiemeli kapzsiságát, műveletlenségét valamint kegyetlenségét, ezért már-már „törvényszerű” módon megjelenik a fajtalankodásra való hajlam is.

Vespasianus esete érdekes, annak kettőssége miatt. Egyrészt Suetonius megemlíti pénzsóvárságát, ugyanakkor leszögezi: nagylelkűen támogatta a művészeteket és általánosságban is igen bőkezű volt. Róla (talán) ezért nem állítja, hogy ilyen ügyekbe keveredett, vagy hajlamai lettek volna rá, csupán tréfálkozásnak és költészetnek minősíti, hogy „Görög verssorokat is elég talpraesetten használt: egy magas termetű emberről, akinek bizonyos tagja feltűnően nagyra nőtt, ezt mondta:

Jó nagyokat lépdelt, és rázta nagyárnyú lándzsáját.”[10]

Vespasianus mindkét fiáról, Titusról és Domitianusról viszont már megfogalmazza ezeket a vádakat: [Titusnak] „Kegyetlenségén kívül duhaj természetét is szemére vetették, mert késő éjszakáig tivornyázott tékozló módon cimboráival; de azt is mondták rá, hogy erkölcstelenül él, mivelhogy szépfiúk, heréltek rajzottak körülötte, és mert bolondul beleszeretett Berenice királynőbe, akinek állítólag házasságot is ígért.”[11] [Domitianus] „A testi gyönyörűséget szerfelett élvezte, mindennapos szeretkezéseit mint valami testgyakorlatot, "ágytornának" nevezte. Azt beszélték, hogy szeretőit maga szőrteleníti, s hogy a legközönségesebb ringyókkal együtt fürdik.”[12] Mindkettejük híres volt kegyetlenségéről, Titus miután leverte a zsidó felkelést, leromboltatta a jeruzsálemi Templomot. Domitianus Suetonius elbeszélése szerint szintén kegyetlen és kapzsi volt, nem foglalkozott a művészetekkel sem.

A tizenkét császár közül egyedül Claudiusról és Othoról nem találunk a megszokottól eltérő szexuális szokásokra utaló sorokat, nem véletlenül. Mindkettejükről kiemeli Suetonius, hogy nagy gonddal viseltettek a Város, vagy éppen a katonáik iránt, szerényen viselkedtek, Claudius művelt volt, görögül is írt, emellett gyakran osztott adományokat. Rájuk is szab negatív tulajdonságokat, de más jellegűeket, mint a bizalmatlanság, vagy a meggondolatlanság.

Látható, hogy a lejáratás szerves részét képezte a magánélet ezen részének befeketítése. Az is kijelenthető, hogy létezett egyfajta „rossz császár” kép, amelyet néhány kitüntetett tulajdonság metszete hozott létre. Ezek a kapzsiság, a kegyetlenség és a műveletlenség, illetve ezekhez társulva a fajtalankodásra való hajlam. Az összes „rossz császárnál” ezek a jellemvonások mind, vagy nagyrészt megtalálhatóak.

Érdekes, hogy Suetonius egyedül Augustus esetében tesz említést arról, hogy ezeket a vádakat meg tudta cáfolni a későbbi erkölcsös életmódjával. Ez az erkölcsösség a mértékletességben, a józanságban és a bőkezűségben öltött testet, ez utóbbit a császárok előszeretettel használták imázsuk építése érdekében. Erről Augustus is nyíltan beszél a fenti idézetben: „…bőkezűségem híre dicsőségemet az égig emeli.” Ebből leszűrhető: Augustus – és általában a császárok – költekezései, adakozásai tudatosan, előre megtervezett metódus szerint folytak. Maga Augustus – ahogyan az az idézetből kitűnik –, minden sestertiust számon tartott, egyet sem költött el feleslegesen. Suetonius a vádakat a császár kora fiatalságának időszakára fogalmazza meg, ezzel is alátámasztva azt, hogy princepsként éretten viselkedett, törődött a jóléttel és megteremtette a Birodalom belső békéjét. Egy ilyen uralkodóra pedig már nem lehet ilyen negatív jelzőket aggatni.

Fontos megvizsgálni a szóhasználatot, amelyből következtetéseket lehet levonni a szöveg forrásértékével, megbízhatóságával kapcsolatban. A gyakran használt „azt beszélik”, „mondják”, „hírek keringtek róla” fordulatok arra utalnak, hogy a szerzőnek nem voltak biztos információi, vagy egyszerűen a köz véleményét vetette papírra, vagy egyszerűen kitalálta ezeket a tulajdonságokat, a már általam fentebb vázolt „rossz császár” képhez igazodva. Mennyire kell tehát ezeket komolyan venni? Kijelenthető, hogy a gyalázkodó sorok jelentős mértékben a képzelet szüleményei, még ha az adott személy jelleme, viselkedése alapot is adott az ilyen feltételezéseknek. Suetonius ebben az esetben egy toposszal ruházta fel az éppen „soron lévő” császárt, noha – meg kell említeni – bizonyára számos valós információt is közöl róla, tekintve, hogy császári levéltárosként betekintést nyert a magánlevelezések iratanyagába is.

Suetonius császárokról írt életrajzai két tanulsággal szolgálnak. Egyrészt jó forrás a római közélet hangnemére, annak durvaságára, és arra, hogy a politikai haszonszerzés céljából már akkor sem válogattak az eszközökben. Másrészt a vizsgált császárok jelleméből kirajzolódik egy „rossz császár” kép, ami egy meghatározott tulajdonság-halmazt tartalmaz: a kapzsiságot/szűkmarkúságot, a kegyetlenséget, a hiányos műveltséget, illetve ezekkel párhuzamban a deviáns hajlamot is.  

Végezetül álljon itt egy idézet Cicerótól, aki tanácsot ad, miként nyerjük meg a választásokat: "Ezenkívül munkálkodj azon, hogy jeles ifjú embereket állíts magad mellé, illetve hogy azokat, akik már melletted állnak, elszánt híveidként megtartsd - nagy méltóságot fognak neked kölcsönözni. [...] Továbbá nagyon kell igyekezned azon, hogy aki jól ismer, s leginkább aki házadhoz tartozik, szeressen, és azt kívánja, hogy mennél befolyásosabb légy, valamint a veled egy körzethez és szomszédságodhoz tartozók, a védencek, aztán a felszabadított rabszolgáid, s végül még a rabszolgák is (...)." [13]

[1] Catilina összeesküvése és a vérvád. in: Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris Bp. 2011. 221-224.

[2] Suetonius: Caesarok élete. Második könyv (http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm#4) ill. Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris, Bp. 2011. 256. p.

[3] Cicero: Philippicák. II 18. in: Németh György – Hegyi W. György: Görög-római történelem. Osiris, Bp, 2011. 468. p.

[4] Suetonius: Caesarok élete. Második könyv 16.

[5] Suetonius: Caesarok élete. Első könyv 49.

[6] Suetonius: Caesarok élete. Harmadik könyv 44.

[7] Suetonius: Caesarok élete. Negyedik könyv 36.

[8] Suetonius: Caesarok élete. Hatodik könyv 29.

[9] Suetonius: Caesarok élete. Hetedik könyv 22.

[10] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Vespasianus 23.

[11] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Titus 7.

[12] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Domitianus 22.

[13] Q. Tullius Cicero: Hogyan nyerjük meg a választásokat? in: Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris, Bp. 2011. 218-221. p.

Második bejegyzésemben egy több mint 60 évvel ezelőtt ünnepelt születésnappal foglalkozom. Ezt a bulit az ország mindenható urának, bölcs vezérének és legfényesebb elméjének tiszteletére rendezték Felcsúton, 60. életéve betöltésének alkalmából. Bizonyára kitalálták már, kit illettek 1952-ben a fenti jelzőkkel: Rákosi Mátyást.

Sok aspektusát vizsgálták már a Rákosi-korszaknak, ezekben mindig kitüntetett helyet szántak a propagandagépezet működésének. Ugyanakkor nem találkoztam még olyan tanulmánnyal, amely a személyi kultusz csúcseseményét jelentő születésnapot felvezető újságcikkeket elemezte volna. Most ezt kívánom megtenni, előre figyelmeztetek mindenkit, készítsenek be egy kancsó teát, vagy egy jó pofa sört, hosszú perceket kell olvasásra szánni. Ha érdekli Önöket a téma, ígérem, nem fognak csalódni.

            Mint az ismeretes, a kommunista hatalomátvételt követően Rákosi Mátyás került Magyarország élére. 1945-től a párt főtitkáraként, a hierarchia csúcsaként a ’40-es évek végétől Sztálinéhoz hasonló személyi kultuszt épített ki magának. Ez a személyi kultusz a mindennapokban határozottan jelen volt, az üzemekben, közhivatalokban Sztálin és Lenin mellett Rákosi portréja lógott a falakon. A korabeli filmek is ennek jegyében készültek. Például a Kis Katalin házassága c. 1950-es játékfilmben a vadonatúj panelházba beköltöző frissen házasodott pár, a sztahanovista Jóska és Kis Katalin a nap végén felhelyezik ’méltó’ helyére Sztálin és Rákosi elvtárs portréját. A hölgy megkérdi urát: „Így jó lesz?” Férje válasza: „Nagyon jó.”[2]

            A személyi kultusz 1952. március 9-én, Rákosi 60. születésnapján érte el tetőpontját. Tiszteletére nagyszabású ünnepséget rendeztek az Operában, Rusznyák István, az MTA elnöke Rákosi Mátyás és a magyar tudomány, a Magyar Történeti Társulat pedig Rákosi Mátyás és a magyar történetírás címmel jelentetett meg értekezést. Ezt a napot a sajtó heteken, hónapokon keresztül folyamatosan erősödő propagandával vezette fel. A következő bekezdésekben vizsgált három orgánum 1952-es évfolyamában szinte kivétel nélkül mindegyik lapszámban található legalább egy cikk felajánlásról, munkaverseny-felhívásról, vagy egy, már teljesített termelési százaléknövelésről, természetesen mind Rákosi elvtárs születésnapjának tiszteletére. Az újságokban megjelenő felajánlások általában a termelés növelésére, a pártmunka fokozására, vagy a gyengébben teljesítő társak pártfogásba vételére vonatkoztak. Az egyes újságok az olvasóközönség alapján állították össze a „dicsőséglistát”: a Nők Lapja a nők és (számomra meglepő módon nagyon ritkán) gyermekek, a Szabad Föld a dolgozó parasztság lapjaként a termelőszövetkezetek-, TSZ csoportok tagjai, a Szabad Nép a (főként nehézipari) munkásság ajándékait közli. A lapok a korhoz hasonlóan igencsak szűk látókörűek voltak, egy eltérő társadalmi osztály nem jelent meg a másik osztály lapjában a vizsgált 1952 eleji időszakban.

            A Nők Lapja, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének nyomtatott sajtója, 1949-ben jelentette meg első számát. Teljes mértékben az állampárti propaganda szolgálatában állt, majd minden példányban szót ejtenek az áruló Jugoszláviáról, az ottani borzalmas állapotokról, főként a nőket érintő témákban: így például a gyermekek nyomorúságáról, vagy arról, hogy „A Titóista miniszter kutyája részére van penicillin, a munkás beteg gyermekének nincs”.[4] A többi orgánumhoz hasonlóan hangot ad a klerikális reakció aknamunkájáról. Címlapján a korszellemhez idomuló nőideált jelentette meg: kismalacot tápláló parasztasszony,[5]

Galisa Nyikolajeva szovjet írónő, az Aratás c. regény szerzője,[6]

vagy textilgyárban dolgozó szövőnők.[7]

Különös, hogy miközben az újság március 6-i számában Rákosi Mátyást idézve beszámol róla, hogy az elmúlt években mennyit tett a párt és ő maga a nők felszabadításáért, és –mai szóval élve- társadalmi felzárkóztatásáért, az újságban szereplő nők közül elenyésző az értelmiségi pályán lévők száma. Úgy tűnik, a Párt számára ez jelentette az esélyegyenlőséget és értékesebb volt számukra a traktoron, vagy a szövőgép mellett végzett női munka.

            Most néhány konkrét cikkel, cikkrészlettel próbálom meg érzékeltetni az elképesztő méreteket öltött manipulációt.

Az 1952. január 24-én megjelent 4. szám Drága Rákosi elvtárs születésnapjára c. cikke 2 oldalon írja le a csepeli szövőnők munkáját és felajánlásait. Eszerint a gyárba másfél órával hamarabb mennek be, hogy a vállalást teljesíteni tudják. Több sztahanovista fogadalmat tett százalékos teljesítményének növelésére, az 5 éves-, vagy a negyedéves terv korábbi befejezésére. Elmondásuk szerint mindent Rákosinak köszönhetnek. Név szerint kiemel néhány élmunkást, akik személy szerint számolnak be a szeretett vezérnek tett ajándékaikról. Heszberger Károlyné munkamódszer-átadó 8 új jó szövőnőt nevel, Schlepp Józsefné 3-ról 4 gépre tér át, mert ahogyan mondja, „most különösen érzem, milyen sokkal tartozom.” Peczanek Istvánné megszeppenve közli, hogy „szeretnék egyszer személyesen is találkozni Rákosi elvtárssal.” A 6. számban az Ásványrárói TSZCS-tag, Dubi Antalné levelét közli a Nők Lapja. Eszerint Kertész Ádám régi csoportelnök, és Varga Frigyes ex-párttitkár kiskirálykodó, kulákokkal cimboráló magatartását és sikkasztásait megelégelve új párttitkárt, Szabó Mihálynét választott a falu, aki felajánlotta, hogy március 15-re elvetik a tavaszi kalászosokat. A 7. szám már az első oldalon mutatja be 6 nő vállalásait. H. Tóth Lukácsné ígérete szerint 60 helyett 100 tojást szolgáltat majd be, Labosa-Notter Józsefné VIII. kerületi MNDSZ-tag az eddigi 130 után további 200 tagot fog toborozni, Szedlák Sári 29 éves háromszoros sztahanovista első negyedévi tervét 5 nappal hamarabb fejezi be, Sándor Erzsébet törökszentmiklósi úttörő csapatával együtt albumot készít a jeles eseményre, melyben megmutatják, mi mindent köszönhet városa Rákosi Mátyásnak, végezetül Dr. Szemery Erzsébet és dr. Hencidai Mária orvosok az új szovjet röntgenkészülék kezelését fogják megtanítani két fővárosi kórház személyzetének. Az összeállításban tehát az idős, fiatal, gyerek korcsoportok, illetve a paraszt, munkás, és értelmiségi osztályok mind képviseltetik magukat. Érdekesség, hogy az értelmiségi ebben a felsorolásban is utolsóként szerepel.

A február 21-én megjelent 8. szám szintén első oldalon hozza a felajánlásokat. Láthatjuk többek között az É.M. 23/1 sz. Stadionépítő Vállalat (!!!) dolgozóinak albumát, Stuchlik Ilona és Iványi Ferenc fúrósok ígéretét, miszerint kiküszöbölik a fúrótörést. Külön cikket (Rákosi Mátyás útján járunk) szentelnek Balla Ferencnének, Törekvésfalva tanácselnökének, akik kötelezi magát, hogy több a tanácstagokkal egyénileg foglalkozik, ezzel hozzájárulva a tanács zökkenőmentes működéséhez. A 9. számban hasonlóan az előzőekhez, első oldalon olvashatunk az ajándékokról.

            Az ünnep előtt, március 6-án jelent meg a 10. lapszám. Szinte az egész kiadványt Rákosi elvtársnak szentelték, verssel, számos cikkel, idézetekkel segített a propaganda bővíteni az olvasó tudását „népünk legnagyobb fiáról”. A címlap ünnepi hangvételű: a képen Rákosi egy láthatóan boldog asszonnyal parolázik, az alatta olvasható szöveg: „Szívünk minden szeretetével köszöntjük 60. születésnapján drága Rákosi elvtársunkat. Kívánjuk: éljen soká népünk boldogságára, erőben, egészségben!”[8]

Csokány Gabriella 9 strófás, Anyám nevében köszönöm című verse hálát ad Rákosinak, amiért „Kedves bátyámnak ő adott / ékes hadnagyi csillagot, / kezébe könyvet, ceruzát / hogy értelemmel fogja át / a már lepergett éveket, / s az eljövendő szépeket.” Ez az egy versszak röviden és őszintén leírja a Rákosi-korszak honvédelmi politikáját. A szerző megköszöni még kislánya mosolyát, Sztálinváros látványát, és „hogy apánk helyett volt apánk”. A személyi kultuszt tökéletesen leképezi ez a vers, ami már a legszűkebb magánéletbe is betette a lábát, és egy lépést sem tehet meg senki nélküle. A párt, és személyesen Rákosi tisztelete, hovatovább imádata a mindennapi élet részévé vált, illetve éveken át végzett tudatos munkával azzá tette az MDP Agitprop osztálya. Visszatérő vendég Schlepp Józsefné, akiről újfent beszámolnak, ugyanis május 11-re befejezi ötéves tervét. A lébényi olvasókörről tudósítva megemlítik az asszonyok kukoricacsuhéból készült ajándékát, valamint, hogy az aznapi olvasmányt, a Rákosi-pert olvasva általános meghatódottság, mély csönd lett úrrá a társaságon. A következő, itt elhangzott mondat jól illusztrálja a parasztság sorsát: „Rákosi elvtárs mindig igazat mond. (…) Ő mondta azt is, hogy szövetkezetben élnek boldogan a parasztok.”[9] Az újság egy másik cikke hosszasan taglalja Rákosi elvtárs érdemeit a nők felzárkóztatásában. Több beszédéből idéznek, emellett pedig hosszasan, számokkal és százalékokkal bizonyítják a fáradalmak eredményességét: például a Párt tagságának 30%-a nő, ugyanakkor a párttitkárok közt a nők aránya csak 3,1%, ezen mindenképp javítani szeretne. Mint ahogyan már fentebb leírtam, a párt számára fontosabbnak, nagyobb sikernek számított a nők fizikai munkakörben való elhelyez(ked)ése. A március 6-i szám egyik záró cikke a „Mit is köszönhetünk Rákosi elvtársnak” c. gyermekrajz-kiállításról ad beszámolót. Az egyes lapszámokat olvasva szembetűnt, hogy mennyire kevés gyermekekkel kapcsolatos írással találkoztam. Ez mindenképpen különös, hiszen a gyerekekkel foglalkozó bármilyen tartalmú szöveg érdekes és hasznos lehet nemcsak a nők, de mindenki számára. Az említett kiállítást a Budapest XIV. kerületi úttörők rendezték Rákosi 60. születésnapjára, a rajzokon leggyakrabban a szocialista falu és város jelenik meg. A Nők Lapja szerint ezek a művek „őszinte kifejezői gyermekeink boldog életének – s a forró ragaszkodásnak és hálának – melyet Rákosi pajtás (!) iránt éreznek.”[10]

            A március 13-i (11.) számban is nagy számban olvashatóak levelek: egyszerű magánemberektől, akik teljesítették a vállalásukat, a magyar asszonyok ünnepi nagygyűlésétől, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségétől. Az MDP kifejezetten az asszonyoknak szánt levelében leírja, hogy hány női tag van a párttól kezdve, a termelőszövetkezeteken át, a traktorista-tanfolyamokig. A már megszokott a számok nem hazudnak módszerrel támasztják alá mondandójukat, ami az átlagember számára is könnyen megérthető, és hihetővé teszi a propagandát. Ugyanakkor kiemeli, hogy ezekkel a mutatókkal sem szabad megelégedni, hanem további munkateljesítmény-növelésre van szükség. A levelek mellett tudósít a hivatalos Operaházban tartott ünnepélyről, Gerő Ernő és Rákosi beszédére fókuszálva.

            Összességében tehát a Nők Lapja már januártól kezdve fokozatosan, egyre erősödő propagandával vezette fel a „nagy eseményt”, a nők számára érdekes(nek tartott) témákon keresztül jelenítette meg a személyi kultuszt.

            A Szabad Föld, a dolgozó parasztság lapja, hasonlóan a többi sajtóorgánumhoz, teljes mértékben kiszolgálta az állampártot. A főellenségeknek itt is a kulákok és a jugoszláv kormány számítanak, olykor külön-külön, máskor összemosva. A hangsúly az olvasóközönség okán a kulákokon van, akiket minden számban megpróbálnak befeketíteni a legkülönfélébb rágalmakkal. A Kártevésre biztat a kulák című írásban arról számolnak be, hogy egy kulák rávett egy TSZ-dolgozót a TSZ egyik borjújának leölésére, egy demizson borért cserébe.[11] Másik esetben egy községben a „Tito-bérenc kulákok” (az ellenségkép összemosása) bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták Kiss Imre párttitkárt, az újságíró szerint az indíték a TSZ eredményessége miatti irigység volt. A propaganda az ilyen típusú írásokkal tudatosította az olvasóban, hogy az ellenség nem alszik, résen kell lenni, ezzel indirekten utasítva-tanácsolva mindenkit a másik megfigyelésére, besúgására. Rendszeresnek mondható az utolsó oldal külügyi hírei, ahol megfigyelhető, hogy a fontosabbnak tartott, lényeges mondatokat vastagon szedték, az olvasót így terelve a helyes irányba. Jó példa erre a hitleristák katyini rágalomhadjárata címet viselő cikk, amelyben arra térnek ki, hogy a „hitleristák” a szovjeteket vádolták meg a több ezer lengyel tiszt és értelmiségi megölésével. „A hitleristáknak ez a páratlanul aljas hazugsága (…) rég lelepleződött.” (vastagon szedve). Tudományos vizsgálóbizottságok, szemtanúk állításaira hivatkozva megállapítja, „a katyini erdő tömegsírjaiban nyugvó lengyel tiszteket a hitlerista gyilkosok ölték meg” (vastagon szedve). Különös, hogy a hitlerista rágalmazók alatt nyilvánvalóan az NSZK kormányát érti a szerző, miközben az ’50-es évek elején a magyar kormány a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatokat igyekezett szorosabbra fűzni a nyugatnémetekkel. Állandó cikknek számított a mezőgazdasági versenyhíradó, melyben egy-egy tszcs. eredményeit közölték.

            A Szabad Föld vizsgált időszakában az első vállalások a január 20-i (VIII. évfolyam 3. szám) jelentek meg, amelyek részleteikben elég sokfélék voltak, de tárgyuk majd minden esetben a százalékok növelése, a gyengébben teljesítő munkatárs pártfogásba vétele, többnyire mezőgazdasági viszonylatban. Voltak viszonylag eredeti ötletek is: az egyik nagykanizsai gimnázium diákjai vállalták, hogy a legjobb DISZ munkát végzők, és a legjobban tanulók nevét egy albumban elküldik Rákosi elvtársnak születésnapjára.[12] Címlapon először a február 3-i lapszámban találunk felajánlást, ebben a dánszentmiklósi Állami Gazdaságról tudhatunk meg néhány fontosnak tartott dolgot, és hogy ajándék gyanánt a trágyázást hamarabb fejezik be. A február 17-i 7. lapszám riportot közöl a kenderesszigeti Állami Gazdaság új irodaépületének építéséről. A felajánlás értelmében nemcsak az átadás időpontját jelölték ki, de –ezt a cikkben külön ki is emelik- kikötötték a törmelékanyag 30%-ban való felhasználását.[13] Viszonylag csekély kőművesi és építészi tudással felvértezve azt gondolom, a törmelék, sitt felhasználása egy új ház építésénél manapság nem számít bevett, követendő magatartásnak.

            A Szabad Föld VIII. évfolyamának 10. száma éppen március 9-én, Rákosi Mátyás születésnapján került kiadásra. Szinte az egész újságot az ünnepnek szentelték, hálaadó levelek, teljesítmény-versek, Rákosi „harcos életéről” szóló értekezések szerepelnek a lajstromban. A címlapon az üdvözlő szövegben („Hatvanadik születésnapján forró szeretettel üdvözöljük népünk bölcs vezérét, drága édesapánkat, Rákosi Mátyás elvtársat. Kívánjuk, hogy sok-sok örömteli évet éljen erőben, egészségben, vezessen bennünket győzelmesen a szocializmus útján s hosszú-hosszú évekig örüljön népe boldogságának.”[14])

1. Feltűnő volt számomra, hogy a nép boldogsága helyett a népe boldogságának kifejezést használta a szerző, ezzel utalva Rákosi egyszemélyes uralmára, így szolgálva a személyi kultuszt. A köszöntő, 3 hálaadó levél és Rákosi híres-hírhedt búzakalászos portréja mellett egy rendkívül hosszú költemény színesíti a címlapot. A ’Fényes vezérlő csillagunk’ c. mű szerzője Vámi Józsefné, az enyingi Ezüst Kalász tszcs. tagja. Hosszas elemzésbe nem bocsátkoznék, a vers első fele Rákosi harcos életét és érdemeit, második része az ötéves terv, az iparosítás vívmányait dicsőíti, stílusát tekintve a hagyományos verselési szabályok, strófák helyett a tartalmat előrébb helyezve a fontossági sorrendben.

Tovább olvasva az újságot, Illés Béla Népünk szabadságáért c. regényéből olvashatunk egy hosszabb részletet, melyben Rákosi elvtárs Tanácsköztársaság alatti fegyveres harcáról emlékezik meg. Eszerint Salgótarján dolgozóinak példát mutatott helytállásból, akik így megvédték a várost és az országot a cseh és román imperialistáktól (!). A 4-5. oldalon parasztlányok, DISZ-tagok, bányászok hálatelt szívvel írott levelei sorakoznak. Megemlíti Rákosi váratlan karcagi látogatását, ami után a helyi TSZ tagok állításuk szerint erősebbek lettek. A március 16-i számban címlapon Gerő Ernő ünnepi beszédét közlik, majd hálaadó levelek garmadáját, és néhány ország (Szovjetunió, Korea, Kína) kommunista vezetőinek üdvözlő táviratait olvashatjuk. A későbbi kiadásokban már inkább a felszabadulásra, április 4-re hangolnak.

            A Szabad Nép a kommunista párt napilapjaként hivatott átfogó tájékoztatást nyújtani Magyarország és a nagyvilág híreiről. A fő ellenség Jugoszlávia, illetve az USA, akikről majd minden nap jelent meg lejárató írás, karikatúra, néha a címlapon. Rendszeresen cikkeztek a nyugati nyomorúságról, például a gyerekek éhezéséről a jelképesnek számító Nyugat-Berlinben. Az általam vizsgált időszakban naponta tudósítottak a koreai háborúból.

            Az újság célközönsége legfőképp az ipari munkásság, ezért nagyrészt ipari vonatkozású fogadalmak jelentek meg. Januártól kezdve általánosak a bányászok, nehézipari dolgozók (februártól címlapon hozott) felajánlásai. Feltűnően kevés a könnyűipari alkalmazottakkal és a nőkkel foglalkozó cikk, vagy vállalás, noha aligha elképzelhető, hogy a társadalomnak ezen rétegei nem olvasták a hivatalos pártlapot, a megoldás itt is a „Vas és acél országának” erőszakos (nehéz)iparosítási propagandájában keresendő. A nők és a könnyűipar szinte kizárólag a Nők Lapjában képviseltették magukat.

Érdekesnek találtam mikor a sztálinvárosi Sztálin vasműről írva külön kiemelik, hogy „annyi vizet fogyaszt majd (…) amennyi egy többmilliós város teljes háztartási szükséglete.”[15] Ma erre aligha lenne büszke bárki is, de abban az időben a megalománia, a minőségi helyett a mennyiségi termelés, és a teljesítménykényszer után sokadrangú szempont volt a környezet, vagy a következő nemzedékek jövőjének megóvása. Február közepétől minden nap nyomon követhető a diósgyőri és az ózdi nagyolvasztók páros versenye, amelyben kitér az egyes kohók és külön-külön a műszakok teljesítményére, a műszakvezetőkre pedig név szerint hivatkozik. Eszerint dicsér, avagy ellenkezőleg, van, hogy elmarasztalja a várt százalékoktól való elmaradás miatt. Február végén a fő hírek az amerikaiak feltételezett koreai „baktériumháborúja”, és a görög kommunista, Beloiannisz és társainak pere voltak, emellett az ünnep közeledtével erősödő, Rákosi személyére fókuszáló propagandával fűszerezve. Ennek részeként március 1-jétől a címlapon minden nap fogadalmakat közöltek az alábbi főcímmel: „A szocialista fogadalmak teljesítésével – előre március 9 méltó megünnepléséért!”. Március 6-án egy stáb egy riport erejéig Sopronba látogatott, ahol Rákosi 1902 és 1905 között tanult. Megszólaltatják egykori osztályfőnökét, Stodalni Gyulát, aki így emlékezett vissza a kisdiák Rákosira: „A baloldali padoszlop harmadik padjából nézett rám évekig mosolygós, szelíd szemekkel. Szerény fellépésű, szorgalmas diáknak ismerték”[16]. A második mondatából -„ismerték”- arra következtetek, hogy ő maga nem ápolt vele különösebben szoros viszonyt, és/vagy mint osztályfőnök (aki még véletlenül sem jobboldali padsort említ), nem volt megelégedve Rákosival, viszont voltak tárgyak, amelyekből jól teljesített, így azon tanárok szemében kedvesebbnek számított.

            A március 9-i számban Gerő ünnepi beszédéből, Révai József Rákosi Mátyás 60 éves c. írásából, mindenféle üdvözlő táviratokból szemezgetnek. A címlapon az MDP KV, és természetesen az SZKP KB üdvözletét és az operaházi ünnepségről szóló rövid beszámolót közölnek. A többi ország kommunistái csak ezután következnek a sorban: Kína (Mao Ce Tung), Korea (Kim Ir Szen), Lengyelország, Franciaország, Csehszlovákia (Klement Gottwald), India (Adzshoj Ghos), NDK (Walter Ulbricht), Románia (Gheorghe Gheorgiu-Dej) – aki „testvéri magyar nép”-ről beszél, Bulgária, Mongólia, Finnország, a Szabad Trieszti Terület, Ausztria, Ausztrália, Anglia, Svájc, Új-Zéland.[17] Olvasható a katolikus püspöki kar, a református egyetemes konvent (Bereczky Albert lelkészi elnök) és az evangélikus egyház táviratát. Érdekességként megjegyzendő, Istenről csupán a katolikus püspöki kar tett említést: „Különösképpen kérjük Istent, hogy a béke fenntartására (…) irányuló törekvéseit [ti. Rákosiét] siker koronázza.”[18] Hálaadó és üdvözlő levelet küldtek a koreai Rákosi Mátyás hadikórház ápoltjai is. Mivel hétfőn nem jelent meg újság, a 11-i keddi számban folytatódott a propaganda csúcsra járatása. Rákosi elvtárs harcos élete és az ünnepség szolgáltatta a fő témát. Folytatódott a világ legkülönfélébb országaiból küldött táviratok közreadása is, Albánia, Spanyolország, Japán, Olaszország, Kanada, a Benelux- és a Skandináv államok, de még San Marino is további sok sikert, jó egészséget és eredményes munkát kívánt Rákosi Mátyásnak. Másnaptól a Szabad Nép már inkább április 4-re készülődött.

            Összességében elmondható, a három lapban bár más-más módon, az olvasóközönséghez igazítva, de nagyon határozottan jelen volt a személyi kultusz propagandája. A felajánlásokkal befolyásolták az embereket, hiszen ebből az szűrődött le, hogy valóban az egész ország egy emberként készül egy ember születésnapjára. Március 9-hez közeledve mindhárom orgánum egyre erősödő propagandával (címlapon, vezércikkekkel) szolgálta a párt, és személyesen Rákosi érdekeit, teljesen e célnak rendelte alá eredeti hivatását, az emberek tájékoztatását. Ez a néhány év, a Rákosi-korszak nemcsak a magyar újságírás és sajtó, hanem az egész magyar történelem levakarhatatlan szégyene, amellyel szembe kell néznünk, tanulni kell belőle, mindent megtéve annak érdekében, hogy hasonló soha többé történjen Magyarországgal.

Lábjegyzet

[2] http://www.youtube.com/watch?v=fPWP0VslWzc

[4] Nők Lapja. IV. évfolyam, 5. szám

[5] Nők Lapja. IV. évfolyam, 2. szám

[6] Nők Lapja. IV. évfolyam, 8. szám

[7] Nők Lapja. IV. évfolyam, 9. szám

[8] Nők Lapja. IV. évfolyam, 10.szám

[9] Nők Lapja. IV. évfolyam, 10. szám

[10] Nők Lapja. IV. évfolyam, 10. szám

[11] Szabad Föld. VIII. évfolyam, 4. szám

[12] Szabad Föld. VIII. évfolyam, 4. szám 6.o.

[13] Szabad Föld. VIII. évfolyam, 7. szám 3.o.

[14] Szabad Föld VIII. évfolyam, 10.szám

[15] Szabad Nép, X. évfolyam, 10. szám, 9. o.

[16] Szabad Nép, X. évfolyam, március 6., 2. o.

[17] Szabad Nép, X. évfolyam, március 9. 5-6. o.

[18] Szabad Nép, X. évfolyam, március 9., 7.o.

Üdv mindenkinek!

Mivel ez az első bejegyzés, illendő üdvözölni a tisztelt olvasóközönséget, akik nyilván erre a pillanatra vártak réges-régóta. Nem is várakoztatom Önöket tovább, ezennel ünnepélyesen átadom a blogot. Helyettes Államtitkár Úr, Polgármester Úr, Katalin asszony, átvághatják a szalagot! Köszönöm.

Bizonyára a fülükbe jutott már a hír, miszerint az uniós bel- és igazságügyminiszterek fontolgatják a nyitott határokat lehetővé tevő Schengeni Egyezmény időszakos felfüggesztését. Ezzel nagyjából fél évet késtek, de mint mondani szokták, jobb később, mint soha. A wilkommenskultur NGC-MERKEL nevű vezérlő csillaga mindezidáig bátran hívogatta a napkeletről érkező bölcseket migránsokat. Egy ember volt csak, aki nem nézte ezt jó szemmel.

Orbán Viktort lehet szeretni és nem szeretni, de egy valami tény: olyan szinten érezte, mit hoz a jövő, hogy ilyen preferenciákkal még az ATV jósainak Walhallájában is bérelt helye kéne, hogy legyen. Mindenesetre a Politico magazin már elismerte őt az év embere címmel. Ez nem azt jelenti, hogy ő a legkirályabb arc ma Európában, de kétségtelen, egy gulyásról és pálinkáról híres közép-európai ország miniszterelnökétől szép eredmény bekerülni bármilyen nem korrupcióval kapcsolatos lista felső egyharmadába. Most is gyakorlatilag az ő elképzelései valósulhatnak meg, persze ehhez még kell néhány tucat miniszter biccentése. Kerékkötő volt, az is maradt, de ellenvélemény és kibeszélés nélkül nem maradna más, csak a polkorrektség. Abból meg az emberek többségének - úgy gondolom - elege van.

Mit tegyél, ha hősnek akarsz látszani Európában? Két opció van:

1. lehetőség. Ez az egyszerűbb út, beállsz a PC-sek és trigger warningosok sorába, de a dinoszaurusz attól még ugyanúgy ott marad a nappaliban. De legalább naponta megfürödhetsz a felvilágosultság fényében, talán még egy Nobel-békedíjat is bezsebelsz. Egy jófiú megérdemli.
2. lehetőség. Ez már keményebb dió: nem hallgatod el a problémákat és a nevén nevezed azokat. Következmény: te leszel a társaság rosszfiúja, akit otthon mindenki beárul, európaiszocialistafrakcióstul, osztrákkancellárostul, olaszminiszterelnököstül. Még a Bizottság elnöke is inkább halászfogót játszva elhúz a kamerák elől.

Orbán Viktor nem hős, legalábbis az én fogalmaim szerint bizonyosan nem az. Egyszerűen csak húzott egy - tulajdonképpen nem is olyan nagyon - merészet, és bejött. Európa (minden értelemben vett) szerencsétlensége az ő szerencséje. A migránsok jönnek, ezzel párhuzamban térnek vissza az eltévelyedett szavazók. A közéletet ő tematizálja, lassan már egész Európában, ilyen szempontból is okos lépés a facebook-bejegyzések angol nyelven elérhetővé tétele. A rosszfiúnak sikerült kialakítania a klikkjét, és az ofő is kezd szimpatizálni vele.

Ennek a rövid - nevezzük - fecninek nem a szoborállítás a célja. Azt már úgyis megtették, nem is lett szép vége. Elmúltak azok az idők, mikor a PC-től eltérő megszólalásokat komolytalannak lehetett venni. Az EU jövője a tét, itt már nem lehet vállat vonogatni. Remélem, ezt hamarosan mindenki belátja és ha kell, drasztikus döntéseket is hajlandóak lesznek meghozni.

Hogy is volt? Salut, dictateur!? Szétröhögöm a Schengem.