közzélett

Az előző bejegyzésben Észak- és Dél-Korea megosztottságát tárgyaltam, különös tekintettel arra, hogy a két ország eltérő fejlődési útja és a háború óta sem csituló ellenségeskedése családok százezrei számára nem teszi lehetővé, hogy láthassák a határ túloldalára szakadt rokonaikat. Ezt a cikket egy sokkal közelebbi és talán még megdöbbentőbb példának szentelem.

Trianonról mindenki hallott, köztudott, hogy az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának pedig több, mint a felét. Az utódállamokban több millió magyar kényszerült kisebbségi sorsra. A második világháború előtti és alatti revíziós sikerek tiszavirág-életűnek bizonyultak, mivel a szövetségesek közül egyik állam sem támogatta a magyar területi követeléseket. A háború elvesztése ezért magával vonta ezeknek a területeknek az újbóli elcsatolását is.

Trianonhoz képest két érdemleges változás történt. Egyrészt Csehszlovákiához kapcsolták az első bécsi döntés során Magyarországnak ítélt területeken túl az ún. "pozsonyi hídfőt" jelentő három falut (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár), másrészt Kárpátalja, amely 1938/39-ig Csehszlovákiához tartozott, most a Szovjetunióhoz került. Kárpátalja átadásáról a két ország 1945 júniusában kötött szerződést, ez volt az egyetlen határváltozás, amelyet nem a békekonferencián folytatott tárgyalások eredményeztek.

Beneš célja teljesült: egyrészt szövetségesre lelt a szovjetekben, másrészt sem Magyarország, sem Románia sem Lengyelország nem kaparintotta meg. Az új határt a szerződés értelmében határmegállapító bizottság jelölte ki.

A bizottság pedig tekintet nélkül a helyiekre, megkezdte munkáját, ennek esett áldozatul a felvidéki magyar falu, Nagyszelmenc is, amelynek egyik fele így Csehszlovákiához, másik fele a Szovjetunióhoz került. A határt a falu közepén, az utcákon, kerteken, temetőn keresztül húzták meg.

A szovjetek hamar megjelentek a településen, és munkához láttak. Egyetlen éjszaka alatt felhúzták a határvonalat követő, falut kettészelő szögesdrótot, deszkapalánkot. Továbbá egy több méter magas sövényt is emeltek, hogy át se lehessen látni a túloldalra. A falubelieket, rokonokat, családtagokat, barátokat így egyik napról a másikra elvágták egymástól. Megtiltottak mindenféle kommunikációt, a határ mentén őrtornyok és sáncárkok vigyázták az új rendet.

A falu ebben az időben körülbelül 800 lelket számlált. A helység nagyobbik része, 500 fő került Csehszlovákiához, megalapítva Nagyszelmencet. A falu kisebbik fele Kisszelmenc néven vált önálló településsé, immár a Szovjetunióban. A cseh oldalon maradt az iskola, a görög katolikus és a református templom, a katolikus templom viszont a határ túloldalára került. A temetőt éppen kettészelte az új határ, csakúgy mint Kis Iván házát, amelyet a szovjetek emiatt a földig romboltak.

A családtagok számára a találkozásra nem volt esély, noha néhány száz méterre éltek egymástól, ad absurdum egy utcában laktak. Határátkelőt nem alakítottak ki, a kapcsolatok azonban nem szakadtak meg teljesen, a tiltás ellenére sem. Leleményességükre vall, hogy az emberek földmunka közben énekelve mesélték el a határ két oldalán, hogy mi történt éppen a falu azon részén.

A szovjetek célja volt elnépteleníteni Kisszelmencet, ezért építési tilalmat vezettek be a faluban, ezt azonban nem sikerült véghezvinni.

Időközben felhúzták majd lerombolták a berlini falat, Kelet-Európában végbement a rendszerváltás, felbomlott a Szovjetunió, Kisszelmenc így immár Ukrajna, Csehszlovákia szétválása után Nagyszelmenc Szlovákia része lett. A kettéosztottság azonban megmaradt. Az átjárás ugyan mostmár könnyebb lett, de még így is először vízumért kellett folyamodni, majd több száz kilométert utazni azért, hogy láthassák a 100 méterre lakó családtagokat.

A 90-es években, a rendszerváltás után egyre több híradás szólt itthon és Európában is a kettévágott faluról, ennek eredményeképp 2005-ben végre megnyitották az évtizedek óta áhított határátkelőt a főutca közepén. Ezen csak gyalog kelhetnek át a helyiek, de legalább már nem kell több száz kilométert utazni ahhoz, hogy átnézzenek a szomszéd házba. A szlovák oldalon élők számára azóta a vízumkényszert is eltörölték, ha viszont egy ukrán állampolgár szeretne átkelni, schengeni vízumot kell igényelnie.

2003-ban állították a határ két oldalán a kettéosztottságot szimbolizáló félbevágott székelykaput. Mindkét feléne az alábbi szöveg olvasható:

"Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő,

Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel

Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt

Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja. "

A két ország az elmúlt évtizedek során igen eltérő fejlődési utat járt be. Szlovákia a 2000-es években Európa egyik leggyorsabban fejlődő országaként sokkal magasabb életszínvonalat tud biztosítani állampolgárainak, mint a függetlenné válása óta ezer sebből vérző Ukrajna. Így a lehetőségek is igencsak különbözőek a falu két felén, a nagyszelmenciek uniós és schengeni polgárok, a kisszelmenciek azonban továbbra is számos akadályba ütköznek az utazás terén.

Az utóbbi években virágzik a bevásárlóturizmus, elsősorban Nagyszelmenc felől.

Végül egy kis személyes megjegyzés: a nyáron volt szerencsém járni Nagyszelmencen. Egészen megdöbbentő percek voltak, mikor a helyiek meséltek a falu történetéről, a családjaik tragédiájáról. Tanácstalanul, hitetlenkedve álltunk a határsorompók előtt, hiszen mellettünk még családi ház volt, és néhány méterre már a kisszelmenci házak sorakoztak.

Az az 1946-os éjszaka generációk életét pecsételte meg, a falu mellett magyar családokat választott ketté. Hatásai a mai napig érezhetőek, a két oldalon óriási különbség van az életszínvonalban, a lehetőségek terén. A helyiek még mindig remélik, hogy egyszer teljesül a székelykapura felvésett ima és végre egyesül a két Szelmenc.