Aktuális írásomban egy olyan témát járok körül, amihez ugyan kétezer évet kell visszamenni az időben, a jelenség azonban napjainkban is megfigyelhető. Ez pedig nem más, mint a politikai célú lejáratás, amiből - úgy gondolom - nagyjából mindenkinek elege van, főleg a kampányidőszakokban, mikor erős túladagolást vagyunk kénytelenek elviselni. Én most elsősorban az utókor által való lejáratásra fogok koncentrálni, főleg Suetonius császáréletrajzaira támaszkodva, kiemelten foglalkozva a fajtalankodás vádjával.
A vizsgált időszakban, a római császárkor első évszázadában a módszerek természetesen jóval durvábbak voltak, elég a proscriptiókra vagy a Catilina-összeesküvésre gondolni. Catilina Kr.e. 63-ban, Cicero consulsága alatt demagóg beszédeivel feltüzelte a nincstelenek és adósok népes rétegét a consulok ellen. Cicero megneszelte a szervezkedést és nagy hatású beszéde, valamint a senatus segítségével sikerült megbuktatnia Catilinát, akinek társait kivégeztette. Az idő múlásával aztán egyre súlyosabb vádakkal illették őt. Sallustius (Kr. e. I. sz.) szerint embervért ittak, Plutarkhos (Kr. u. II. sz eleje) szerint "Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött." Cassius Dio (Kr. u . III. sz. eleje) pedig odáig merészkedik, hogy az összeesküvők egy általuk megölt rabszolga beleire tett kézzel mondták fel az esküt, majd közösen fogyasztották el a szerencsétlent. [1]
Ugorjunk az időben, Augustus principátusának, majd az őt követő császárok korába. Az elkövetkező bekezdésekben egy elméleti bevezető után körülbelül 1 évszázadok ölelek fel, s igyekszem kronologikus sorrendben minden császárra kitérni. A végére pedig látni fogjuk, mi alapján működött az egész "lejárató gépezet", s milyen metódus szerint bélyegezték meg őket súlyosabbnál súlyosabb vádakkal.
Mint már említettem, ehhez Suetoniust hívom segítségül, aki Caesarok élete című munkájában tizenkét római császár életrajzát írta meg Caesartól Domitianusig. A mű alapvetően igencsak elfogult, ab epistulisként, vagyis császári levéltárosként nyilvánvalóan nem volt teljes mértékben birtokában a szólás szabadságának. A levéltárban azonban számos olyan irathoz és magánlevelezéshez hozzáférhetett, amelyek csak nagyon kevesek számára voltak elérhetőek, ugyanakkor sokakat érdekeltek. Itt természetesen a császárok magánéleti titkaira gondolok: ez a „műfaj” úgy tűnik, minden időben nagy népszerűségnek örvendett és örvend mind a mai napig. Lássuk az első szemelvényt:
(68.) „Sok gyalázatos dolgot beszélnek [Augustus] kora fiatalságáról. Sextus Pompeius azért szidalmazta, mert elpuhult, férfiatlan; Marcus Antonius szerint nagybátyjától fajtalankodással érdemelte ki örökbefogadtatását; Lucius, Marcus Antonius öccse, azt állítja, hogy nemcsak Caesarral fajtalankodott, hanem Hispaniában Aulus Hirtiusnak is odaadta magát háromszázezer sestertiusért, s hogy combja között forró dióhéjjal égette puhábbra a szőrszálakat. […] Még barátai sem tagadják, hogy férjes asszonyokkal folytatott bűnös viszonyt, de azzal mentegetik, nem a vére hajtotta, meggondolásból tette csupán, hogy ellenségei terveit, szándékait ily módon feleségük révén kipuhatolja […].
(71) „Az effajta vádak vagy rágalmak közül a fajtalankodásról szóló mocskos hírt cáfolhatta meg legkönnyebben, mert az idő tájt, meg később is, erkölcsösen élt [...] Szerelmi kapcsolatai folyton-folyvást tartottak; későbbi éveiben, azt mondják, inkább szűz lányokat kívánt, szüzeket keríttetett magának, még a felesége segítségével is. A kockázásról keringő hírekkel cseppet sem törődött, egyszerűen, nyíltan játszott, puszta szórakozásból, még idős korában is, méghozzá nemcsak december havában, hanem máskor is, ünnepnapon, hétköznapon egyaránt. […] Egy másik levelében pedig ezt írja: "Minerva öt napját elég kellemesen töltöttük, Tiberiusom; mindennap játszottunk, a kockajáték deszkalapja egy pillanatra sem hűlt ki.
Öcséd óriási lármát csapott közben; a végén nem is vesztett sokat, sőt, az egész napi veszteségből lassanként várakozáson felül jól kilábalt. Én, a magam számlájára, húszezer sestertiust vesztettem, de csak azért, mert szokásom szerint könnyelműen játszottam. Ha ugyanis minden hanyag dobást beszámítok, vagy megtartom magamnak az összeget, amit elajándékoztam, jó ötvenezer sestertius nyereség üti a markomat. De jobb szeretem így; bőkezűségem híre dicsőségemet az égig emeli."[2]
A fent idézett szövegrészlet remek szemléltető forrás a korabeli politikai propagandára, mind a lejáratásra, mind a saját – mai szóval élve – imázs építésére. A politikának és a politikusoknak sok más minden mellett rendkívül fontos a nép, a „választók” meggyőzése, hogy az a helyes, amit az adott személy éppen annak tart, vagy csinál. Ha az emberekkel sikerül ezt elhitetni, akkor a kormányzat stabil lábakon áll, a hatalom pedig legitimálva érezheti magát, ennek tudatában pedig nyugodtan folytathatja tovább eddigi tevékenységét. Ehhez azonban szükséges a hatalmat megtestesítő személy vagy személyek feddhetetlensége. Ha az emberek megszimatolják, hogy a vezető, vagy erre törekvő aspiráns erkölcsi, morális téren nem mutat jó példát, könnyen elpártolhatnak mellőle. Jól tudják ezt a politikacsinálók is. Ezért – ahogyan ez a citált részletből kiderül – már a római császárkorban is éltek a lejáratás nem éppen etikus és finom, de kétségtelenül hatásos eszközével.
Napjainkban a lejáratás – vonatkozzon egy adott politikusra vagy egy egész pártra – a kampányok fő eszközévé vált, ezt mindannyian tapasztalhatjuk. Nem volt ez másként az I. században sem. A „kritikai kampánynak” számos előnye van, egyrészt: nem magammal kell foglalkozni, nem kell saját érdemeket felmutatni, így a saját hibáim is háttérbe szorulnak a másik negatív tulajdonságainak és tetteinek kidomborításával. Másrészt: a közönség inkább az ilyen jellegű hírekre vevő, egy köztiszteletben álló személy szexbotrányára az emberek jobban odafigyelnek, mintha ugyanez a politikus egy templomot avatna fel.
Bizonyíték a római közélet durva hangnemére, hogy Cicero, a híres szónok és consul Philippikáiban ilyen módon gyalázta Marcus Antoniust: „Mikor felöltötted a férfitógát, nyomban fel is cserélted asszonyira. Először mindenki szeretőjeként meghatározott – s nem is csekély – taksát szedtél gyalázatosságodért. Csakhamar közbelépett azonban Curio, aki felmentett téged az üzletszerű kéjelgéstől, s mintha matronaruhába bújtatott volna, tartós és szilárd élettársi kapcsolatra lépett veled.”[3] Cicero, aki Octavianust, a későbbi Augustust támogatta a két férfi csatározásában, félreérthetetlen jelzőkkel illeti Marcus Antoniust. Az „üzletszerű kéjelgés” és a homoszexualitás vádja úgy tűnik, ekkoriban is a legsúlyosabbak közé tartoztak. S mint ahogyan ma is, a II. triumviratus alatt sem kellett, hogy bármilyen alapja legyen a sárdobálásnak, egyszerűen csak megbélyegezték az ellenfelet, akiről aztán harsányan terjesztették, hogy milyen erkölcstelen és gyalázatos életet él, ezért alkalmatlan bármilyen pozíció betöltésére. Esetünkben természetesen nem a plebs szavazatainak megnyerése volt a cél, hanem a közhangulat formálása. Egy olyan jelölt, aki mögött ott állt a senatus, a hadsereg és a köznép is, nagyobb eséllyel szállt ringbe, mint az, akinek például a fenti vádak miatt képletesen szólva ledöntötték a szobrát.
A Philippicák műfajukat tekintve politikai pamfletek, gúnyos hangvételű iratok. A név eredete a Kr. e. IV. századra vezethető vissza, mikor az athéni Démosthetés II. Philippos makedón uralkodó ellen intézett nagy hatású beszédeket. A lejáratás műfaja és technikái tehát több ezer éves múltra tekintenek vissza.
Suetonius elbeszélésében a lejáratásban részt vevők közt megtaláljuk Sextus Pompeiusnak, Marcus Antoniusnak, illetve az ő öccsének, Luciusnak a nevét. Csekély ismerettel a tarsolyunkban is tudható, ők mind Augustus ellenfelei közé tartoztak, az ifjabbik Pompeius az apja és saját maga Caesarhoz fűződő viszonya miatt kezdettől fogva, Antonius a Caesar halálát követő belharcok és a II. triumviratus során vált azzá. Miután Augustus, akkor még Octavianusként, leszámolt Marcus Antoniusszal, érthető módon az öccse sem állt a győztes triumvir mellé.
Sextus Pompeius Caesar halálát követően megszállta Szicíliát, ezzel elvágva a Róma számára létfontosságú afrikai és közel-keleti gabona utánpótlás-vonalait. A tengeri blokáddal kiszolgáltatott helyzetbe hozta Octavianust, mivel a Városban a szállítmányok elmaradása miatt kaotikus helyzet alakult ki. Pompeius pozícióját erősítették a seregébe özönlő rabszolgák és a proscriptio elől menekülő köztársaság-pártiak. Szardínia és Korzika megszerzése után még inkább nyeregben érezhette magát Octavianusszal szemben, akinek flottáját több ízben legyőzte. Suetonius erről korábban így ír: „Legelőször a siciliai háborút indította meg, de ez a háború sokáig tartott, és gyakran abbamaradt, hol azért, mert helyre kellett állítani a hajóhadat, mely a nyári viharok és két hajótörés következtében megrongálódott, hol mert az élelmiszerszállítás fennakadása s az egyre súlyosbodó éhínség miatt a nép békekötést követelt.”[4] Az erő pozíciójából az Octavianusra nehezedő nyomást elégedetten szemlélő Sextus Pompeius igyekezett még inkább tudatosítani ellenfele alkalmatlanságát az idézett jelzőkkel, saját hatalmának megerősítése céljából.
Antonius, aki közismerten nagy ivó hírében állt, szintén nem a saját hiányosságaival törődött, hanem a politikai haszonszerzés legegyszerűbb módját választotta: a legnagyobb gyalázattal igyekezett bemocskolni Octavianus hírnevét, miszerint bűnös módon érdemelte ki Caesartól az adoptálást, tehát nem számít jogos örökösnek. Ez azért is volt fontos, hiszen ha ezt a vádat a közvélemény elhiszi, az nagyban megrendítette volna Octavianus elismertségét. Antonius érezte, hogy vetélytársa már előnyt szerzett a római előkelők körében, akik többsége Octavianust támogatta, ezért minden lehetséges eszközt megpróbált bevetni a helyzet megfordítása érdekében.
Suetonius művében szinte minden császárról maradtak fenn ilyen jellegű információk. Így például Caesar „Jó hírét Nicomedesszel való fajtalan kapcsolatán kívül semmi sem homályosította el; azt azonban sokáig és keményen szemére vetették, és mindenfelé gyalázták érte.”[5]
Tiberiusról ezeket írja: „Ennél is ocsmányabb, gyalázatosabb hírek keringtek róla, az ember szinte elmondani vagy meghallgatni is restelli, nemhogy elhinni: állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben két combja között forgolódjanak, és nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, aztán nagyobb, de anyjuk kebelétől még el nem választott csecsemők szájába adta szeméremtestét és mellbimbóit - effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva.”[6] Ebben az esetben Suetonius is érezhetően fenntartással kezeli az információkat, amelyek véleményem szerint két ok miatt terjedhettek el. Egyrészt tudvalévő Tiberiusról, hogy igencsak korosan lépett trónra, ráadásul nem tartozott a legdaliásabb uralkodók közé, ami már okot adhatott bizonyos előítéletekre és feltételezésekre (többek közt a fenti idézetben is a korára hivatkozik). Másrészt: zsugorinak és kapzsinak írják le, az ezekkel jelzőkkel (valamint a Tiberiusra nem jellemző műveletlenséggel és a kegyetlenséggel) illetett császárokat előszeretettel ruházzák fel fajtalankodással és a bűnös élvezetek hajszolásával.
Így történik ez Caligula esetében is. A botrányos megnyilvánulásairól hírhedté vált császárról többek közt úgy tartották, hogy „Sem a maga becsületét, sem a más tisztességét nem kímélte. Azt beszélik, M. Lepidus, Mnester, a pantomim-színész, néhány külföldi túsz meg Caligula fajtalan, bűnös szerelemben éltek egymással. Valerius Catullus, egy consuli család gyermeke, világgá kiáltotta, hogy megbecstelenítette és fajtalan szenvedélyével beteggé tette őt. Vérfertőző kapcsolata nővéreivel, továbbá közismert szerelmi viszonya egy Pyrallis nevű utcalánnyal azonban nem tartotta távol a legelőkelőbb rangbeli hölgyektől sem.”[7] A kapzsiság és/vagy a közember számára megbotránkoztató jellemvonások úgy látszik, együtt jártak a normálistól eltérő nemi élet vádjával. Más szóval: ha egy császár rosszul bánik a néppel, akkor ugyanígy viselkedik a magánéletében is, és rosszul bánik a saját maga környezetével is. A kapzsiság, a kegyetlenség és a hiányos műveltség motívuma Caligulánál is megjelenik.
Hasonlóan megdöbbentő sorok állnak itt Neroról is: „Maga is oly szemérmetlenül bocsátotta áruba testét, hogy végül is minden tagját megfertőzte. Egészen új játékot is eszelt ki; azt ugyanis, hogy vadállat bőrébe varrva kitört egy ketrecből, és nekiesett karókhoz kötözött férfiak és nők szeméremtestének, majd miután kedvét töltötte, erőszakot tétetett önmagán Doryphorusszal az egykori rabszolgával; és míg ő asszonyává tette Sporust, magát odaadta Doryphorusnak, s hozzá még olyan hangot, olyan sikoltásokat hallatott, mint a szűzlány, akin erőszakot tesznek.”[8] Egy népszerűtlen császárt könnyebb volt (akár alaptalanul) befeketíteni, hiszen a közvélemény már eleve antipatikusan viszonyult hozzá, ezért hajlamosabbak voltak elhinni a legképtelenebb pletykákat is. Nero kivételt képez a többi császár közül, mivel róla Suetonius is megemlíti a művészetben való jártasságát, miután volt szerencséje személyesen áttekinteni több saját keze által írott versét.
Az előzőekkel összecseng a Galbáról formált jellemrajz: „Gyönyörűségét jobbára csak férfiakban, mégpedig igen izmos, fajtalankodásra hajlamos emberekben lelte. Mondják, hogy mikor Icelus, egyik régi ágyastársa, Hispaniában Nero halálhírét jelentette ki, mindenki szeme láttára nemcsak szenvedélyes csókkal fogadta, hanem nyomban szerelméért könyörgött és magával vitte hálószobájába.”[9] Galbáról Suetonius ugyancsak kiemeli kapzsiságát, műveletlenségét valamint kegyetlenségét, ezért már-már „törvényszerű” módon megjelenik a fajtalankodásra való hajlam is.
Vespasianus esete érdekes, annak kettőssége miatt. Egyrészt Suetonius megemlíti pénzsóvárságát, ugyanakkor leszögezi: nagylelkűen támogatta a művészeteket és általánosságban is igen bőkezű volt. Róla (talán) ezért nem állítja, hogy ilyen ügyekbe keveredett, vagy hajlamai lettek volna rá, csupán tréfálkozásnak és költészetnek minősíti, hogy „Görög verssorokat is elég talpraesetten használt: egy magas termetű emberről, akinek bizonyos tagja feltűnően nagyra nőtt, ezt mondta:
Jó nagyokat lépdelt, és rázta nagyárnyú lándzsáját.”[10]
Vespasianus mindkét fiáról, Titusról és Domitianusról viszont már megfogalmazza ezeket a vádakat: [Titusnak] „Kegyetlenségén kívül duhaj természetét is szemére vetették, mert késő éjszakáig tivornyázott tékozló módon cimboráival; de azt is mondták rá, hogy erkölcstelenül él, mivelhogy szépfiúk, heréltek rajzottak körülötte, és mert bolondul beleszeretett Berenice királynőbe, akinek állítólag házasságot is ígért.”[11] [Domitianus] „A testi gyönyörűséget szerfelett élvezte, mindennapos szeretkezéseit mint valami testgyakorlatot, "ágytornának" nevezte. Azt beszélték, hogy szeretőit maga szőrteleníti, s hogy a legközönségesebb ringyókkal együtt fürdik.”[12] Mindkettejük híres volt kegyetlenségéről, Titus miután leverte a zsidó felkelést, leromboltatta a jeruzsálemi Templomot. Domitianus Suetonius elbeszélése szerint szintén kegyetlen és kapzsi volt, nem foglalkozott a művészetekkel sem.
A tizenkét császár közül egyedül Claudiusról és Othoról nem találunk a megszokottól eltérő szexuális szokásokra utaló sorokat, nem véletlenül. Mindkettejükről kiemeli Suetonius, hogy nagy gonddal viseltettek a Város, vagy éppen a katonáik iránt, szerényen viselkedtek, Claudius művelt volt, görögül is írt, emellett gyakran osztott adományokat. Rájuk is szab negatív tulajdonságokat, de más jellegűeket, mint a bizalmatlanság, vagy a meggondolatlanság.
Látható, hogy a lejáratás szerves részét képezte a magánélet ezen részének befeketítése. Az is kijelenthető, hogy létezett egyfajta „rossz császár” kép, amelyet néhány kitüntetett tulajdonság metszete hozott létre. Ezek a kapzsiság, a kegyetlenség és a műveletlenség, illetve ezekhez társulva a fajtalankodásra való hajlam. Az összes „rossz császárnál” ezek a jellemvonások mind, vagy nagyrészt megtalálhatóak.
Érdekes, hogy Suetonius egyedül Augustus esetében tesz említést arról, hogy ezeket a vádakat meg tudta cáfolni a későbbi erkölcsös életmódjával. Ez az erkölcsösség a mértékletességben, a józanságban és a bőkezűségben öltött testet, ez utóbbit a császárok előszeretettel használták imázsuk építése érdekében. Erről Augustus is nyíltan beszél a fenti idézetben: „…bőkezűségem híre dicsőségemet az égig emeli.” Ebből leszűrhető: Augustus – és általában a császárok – költekezései, adakozásai tudatosan, előre megtervezett metódus szerint folytak. Maga Augustus – ahogyan az az idézetből kitűnik –, minden sestertiust számon tartott, egyet sem költött el feleslegesen. Suetonius a vádakat a császár kora fiatalságának időszakára fogalmazza meg, ezzel is alátámasztva azt, hogy princepsként éretten viselkedett, törődött a jóléttel és megteremtette a Birodalom belső békéjét. Egy ilyen uralkodóra pedig már nem lehet ilyen negatív jelzőket aggatni.
Fontos megvizsgálni a szóhasználatot, amelyből következtetéseket lehet levonni a szöveg forrásértékével, megbízhatóságával kapcsolatban. A gyakran használt „azt beszélik”, „mondják”, „hírek keringtek róla” fordulatok arra utalnak, hogy a szerzőnek nem voltak biztos információi, vagy egyszerűen a köz véleményét vetette papírra, vagy egyszerűen kitalálta ezeket a tulajdonságokat, a már általam fentebb vázolt „rossz császár” képhez igazodva. Mennyire kell tehát ezeket komolyan venni? Kijelenthető, hogy a gyalázkodó sorok jelentős mértékben a képzelet szüleményei, még ha az adott személy jelleme, viselkedése alapot is adott az ilyen feltételezéseknek. Suetonius ebben az esetben egy toposszal ruházta fel az éppen „soron lévő” császárt, noha – meg kell említeni – bizonyára számos valós információt is közöl róla, tekintve, hogy császári levéltárosként betekintést nyert a magánlevelezések iratanyagába is.
Suetonius császárokról írt életrajzai két tanulsággal szolgálnak. Egyrészt jó forrás a római közélet hangnemére, annak durvaságára, és arra, hogy a politikai haszonszerzés céljából már akkor sem válogattak az eszközökben. Másrészt a vizsgált császárok jelleméből kirajzolódik egy „rossz császár” kép, ami egy meghatározott tulajdonság-halmazt tartalmaz: a kapzsiságot/szűkmarkúságot, a kegyetlenséget, a hiányos műveltséget, illetve ezekkel párhuzamban a deviáns hajlamot is.
Végezetül álljon itt egy idézet Cicerótól, aki tanácsot ad, miként nyerjük meg a választásokat: "Ezenkívül munkálkodj azon, hogy jeles ifjú embereket állíts magad mellé, illetve hogy azokat, akik már melletted állnak, elszánt híveidként megtartsd - nagy méltóságot fognak neked kölcsönözni. [...] Továbbá nagyon kell igyekezned azon, hogy aki jól ismer, s leginkább aki házadhoz tartozik, szeressen, és azt kívánja, hogy mennél befolyásosabb légy, valamint a veled egy körzethez és szomszédságodhoz tartozók, a védencek, aztán a felszabadított rabszolgáid, s végül még a rabszolgák is (...)." [13]
[1] Catilina összeesküvése és a vérvád. in: Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris Bp. 2011. 221-224.
[2] Suetonius: Caesarok élete. Második könyv (http://mek.oszk.hu/03200/03264/03264.htm#4) ill. Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris, Bp. 2011. 256. p.
[3] Cicero: Philippicák. II 18. in: Németh György – Hegyi W. György: Görög-római történelem. Osiris, Bp, 2011. 468. p.
[4] Suetonius: Caesarok élete. Második könyv 16.
[5] Suetonius: Caesarok élete. Első könyv 49.
[6] Suetonius: Caesarok élete. Harmadik könyv 44.
[7] Suetonius: Caesarok élete. Negyedik könyv 36.
[8] Suetonius: Caesarok élete. Hatodik könyv 29.
[9] Suetonius: Caesarok élete. Hetedik könyv 22.
[10] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Vespasianus 23.
[11] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Titus 7.
[12] Suetonius: Caesarok élete. Nyolcadik könyv, Domitianus 22.
[13] Q. Tullius Cicero: Hogyan nyerjük meg a választásokat? in: Görög-római szöveggyűjtemény. Szerk.: Németh György, Osiris, Bp. 2011. 218-221. p.
Elmúltak azok az idők, mikor a PC-től eltérő megszólalásokat komolytalannak lehetett venni. Az EU jövője a tét, itt már nem lehet vállat vonogatni. Remélem, ezt hamarosan mindenki belátja és ha kell, drasztikus döntéseket is hajlandóak lesznek meghozni.