közzélett

Bizonyára sokan tudják, a II. világháborút követően az ellenségeskedés nem csitult, s korábbi szövetségesek fordultak egymás ellen. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháborús feszültség levezetésére kisebb háborúkat vívtak egymással, nagyrészt ázsiai országokban, Koreában, Vietnámban, a Közel-Keleten.

A koreai háború 1950 és 1953 között zajlott, a harcoknak közel 1 millió ember esett áldozatul, és végleg megpecsételte a két tömb szembenállását, valamint Korea megosztottságát. Észak és Dél azóta sem kötött békét, csupán fegyverszünetet, de jure tehát a két ország azóta is háborúban áll egymással. A fegyverszüneti vonalat a 38. északi szélességi körnél húzták meg, ezzel egyik napról a másikra elvágva egymástól családok ezreit.

A két ország között minden téren órási a kontraszt. Észak-Korea a mai napig el van zárva a világ elől, bejutni szinte lehetetlen, a kommunista diktatúra az 50-es évek állapotában konzerválta az államot, a társadalmat, a gazdaságot. Milliók éheznek, a pártelit tagjait leszámítva a modern szolgáltatásokat a lakosság alig-alig érheti el. Dél-Korea ugyanakkor a 80-as, 90-es években robbanásszerű gazdasági fejlődést produkálva mára Ázsia és a világ egyik legfejlettebb országa.

A háború és a panmindzsoni fegyverszünet koreai családok ezreit szakította el egymástól. A családtagoknak évtizedekig nem volt esélye arra, hogy láthassák a másik országrészen maradt szeretteiket. Először 1985-ben rendezett a két ország család-újraegyesítést a Vöröskereszt segítségével, azóta a találkozókat többször megismételték.

Azt hiszem, senki sem gondolta az érintettek közül, hogy több, mint 30 évet kell várni az első viszontlátásra. A fiatalok addigra megöregedtek, az idősebb rokonok meghaltak, és bizonyára mindkét fél számára hatalmas megdöbbenést jelentett, mikor látták, milyen körülmények között él a másik. Anyák és gyermekeik, férjek és feleségek, testvérek ölelhették, üdvözölhették egymást újra; megható képek számolnak be ezekről a tragikus emberi sorsokról.

A találkozók megrendezése korántsem biztos és rendszeres, a két ország közti feszültségek ugyanis gyakran felülírják azt. 2010 előtt és után például 4 évig nem került rá sor, határincidensek miatt.

A várólisták nagyon hosszúak. Körülbelül 60-70 ezer dél-koreai vár arra, hogy láthassa a vonal túloldalán ragadt (sok esetben már nem is élő) rokonát, ez azonban egy-egy alkalommal csak néhány száz szerencsésnek adatik meg. Őket egy számítógép sorsolja ki, amely az életkort, családi hátteret is figyelembe veszi. A kiválasztottak az orvosi vizsgálatot követően buszra szállnak, és egy, a határ közelében kialakított helyen találkozatnak szeretteikkel. A családtagok 12 órát tölthetnek egymással, de szigorú szabályok között, 2 óra magánbeszélgetést leszámítva nyilvánosan, az állambiztonságiak jelenlétével. Az északiak nem beszélhetnek a politikai rendszerről, az életszínvonalról, a mindennapokról.

Mivel a résztvevők gyakran 80-90 évesek, ezért számukra jó eséllyel ez az utolsó alkalom, hogy üdvözölhessék testvérüket, gyermeküket, szüleiket. Számomra felfoghatatlan érzés lehet, az öröm mellett az e miatt érzett keserűséget vélem felfedezni a szemekben.

Megható és elgondolkodtató történetek ezek arról, hogy a politika, az ellenségeskedés milyen, számunkra felfoghatatlan személyes tragédiákhoz vezet.