közzélett

Az előző bejegyzésben Észak- és Dél-Korea megosztottságát tárgyaltam, különös tekintettel arra, hogy a két ország eltérő fejlődési útja és a háború óta sem csituló ellenségeskedése családok százezrei számára nem teszi lehetővé, hogy láthassák a határ túloldalára szakadt rokonaikat. Ezt a cikket egy sokkal közelebbi és talán még megdöbbentőbb példának szentelem.

Trianonról mindenki hallott, köztudott, hogy az ország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának pedig több, mint a felét. Az utódállamokban több millió magyar kényszerült kisebbségi sorsra. A második világháború előtti és alatti revíziós sikerek tiszavirág-életűnek bizonyultak, mivel a szövetségesek közül egyik állam sem támogatta a magyar területi követeléseket. A háború elvesztése ezért magával vonta ezeknek a területeknek az újbóli elcsatolását is.

Trianonhoz képest két érdemleges változás történt. Egyrészt Csehszlovákiához kapcsolták az első bécsi döntés során Magyarországnak ítélt területeken túl az ún. "pozsonyi hídfőt" jelentő három falut (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár), másrészt Kárpátalja, amely 1938/39-ig Csehszlovákiához tartozott, most a Szovjetunióhoz került. Kárpátalja átadásáról a két ország 1945 júniusában kötött szerződést, ez volt az egyetlen határváltozás, amelyet nem a békekonferencián folytatott tárgyalások eredményeztek.

Beneš célja teljesült: egyrészt szövetségesre lelt a szovjetekben, másrészt sem Magyarország, sem Románia sem Lengyelország nem kaparintotta meg. Az új határt a szerződés értelmében határmegállapító bizottság jelölte ki.

A bizottság pedig tekintet nélkül a helyiekre, megkezdte munkáját, ennek esett áldozatul a felvidéki magyar falu, Nagyszelmenc is, amelynek egyik fele így Csehszlovákiához, másik fele a Szovjetunióhoz került. A határt a falu közepén, az utcákon, kerteken, temetőn keresztül húzták meg.

A szovjetek hamar megjelentek a településen, és munkához láttak. Egyetlen éjszaka alatt felhúzták a határvonalat követő, falut kettészelő szögesdrótot, deszkapalánkot. Továbbá egy több méter magas sövényt is emeltek, hogy át se lehessen látni a túloldalra. A falubelieket, rokonokat, családtagokat, barátokat így egyik napról a másikra elvágták egymástól. Megtiltottak mindenféle kommunikációt, a határ mentén őrtornyok és sáncárkok vigyázták az új rendet.

A falu ebben az időben körülbelül 800 lelket számlált. A helység nagyobbik része, 500 fő került Csehszlovákiához, megalapítva Nagyszelmencet. A falu kisebbik fele Kisszelmenc néven vált önálló településsé, immár a Szovjetunióban. A cseh oldalon maradt az iskola, a görög katolikus és a református templom, a katolikus templom viszont a határ túloldalára került. A temetőt éppen kettészelte az új határ, csakúgy mint Kis Iván házát, amelyet a szovjetek emiatt a földig romboltak.

A családtagok számára a találkozásra nem volt esély, noha néhány száz méterre éltek egymástól, ad absurdum egy utcában laktak. Határátkelőt nem alakítottak ki, a kapcsolatok azonban nem szakadtak meg teljesen, a tiltás ellenére sem. Leleményességükre vall, hogy az emberek földmunka közben énekelve mesélték el a határ két oldalán, hogy mi történt éppen a falu azon részén.

A szovjetek célja volt elnépteleníteni Kisszelmencet, ezért építési tilalmat vezettek be a faluban, ezt azonban nem sikerült véghezvinni.

Időközben felhúzták majd lerombolták a berlini falat, Kelet-Európában végbement a rendszerváltás, felbomlott a Szovjetunió, Kisszelmenc így immár Ukrajna, Csehszlovákia szétválása után Nagyszelmenc Szlovákia része lett. A kettéosztottság azonban megmaradt. Az átjárás ugyan mostmár könnyebb lett, de még így is először vízumért kellett folyamodni, majd több száz kilométert utazni azért, hogy láthassák a 100 méterre lakó családtagokat.

A 90-es években, a rendszerváltás után egyre több híradás szólt itthon és Európában is a kettévágott faluról, ennek eredményeképp 2005-ben végre megnyitották az évtizedek óta áhított határátkelőt a főutca közepén. Ezen csak gyalog kelhetnek át a helyiek, de legalább már nem kell több száz kilométert utazni ahhoz, hogy átnézzenek a szomszéd házba. A szlovák oldalon élők számára azóta a vízumkényszert is eltörölték, ha viszont egy ukrán állampolgár szeretne átkelni, schengeni vízumot kell igényelnie.

2003-ban állították a határ két oldalán a kettéosztottságot szimbolizáló félbevágott székelykaput. Mindkét feléne az alábbi szöveg olvasható:

"Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő,

Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel

Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt

Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja. "

A két ország az elmúlt évtizedek során igen eltérő fejlődési utat járt be. Szlovákia a 2000-es években Európa egyik leggyorsabban fejlődő országaként sokkal magasabb életszínvonalat tud biztosítani állampolgárainak, mint a függetlenné válása óta ezer sebből vérző Ukrajna. Így a lehetőségek is igencsak különbözőek a falu két felén, a nagyszelmenciek uniós és schengeni polgárok, a kisszelmenciek azonban továbbra is számos akadályba ütköznek az utazás terén.

Az utóbbi években virágzik a bevásárlóturizmus, elsősorban Nagyszelmenc felől.

Végül egy kis személyes megjegyzés: a nyáron volt szerencsém járni Nagyszelmencen. Egészen megdöbbentő percek voltak, mikor a helyiek meséltek a falu történetéről, a családjaik tragédiájáról. Tanácstalanul, hitetlenkedve álltunk a határsorompók előtt, hiszen mellettünk még családi ház volt, és néhány méterre már a kisszelmenci házak sorakoztak.

Az az 1946-os éjszaka generációk életét pecsételte meg, a falu mellett magyar családokat választott ketté. Hatásai a mai napig érezhetőek, a két oldalon óriási különbség van az életszínvonalban, a lehetőségek terén. A helyiek még mindig remélik, hogy egyszer teljesül a székelykapura felvésett ima és végre egyesül a két Szelmenc.

Bizonyára sokan tudják, a II. világháborút követően az ellenségeskedés nem csitult, s korábbi szövetségesek fordultak egymás ellen. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháborús feszültség levezetésére kisebb háborúkat vívtak egymással, nagyrészt ázsiai országokban, Koreában, Vietnámban, a Közel-Keleten.

A koreai háború 1950 és 1953 között zajlott, a harcoknak közel 1 millió ember esett áldozatul, és végleg megpecsételte a két tömb szembenállását, valamint Korea megosztottságát. Észak és Dél azóta sem kötött békét, csupán fegyverszünetet, de jure tehát a két ország azóta is háborúban áll egymással. A fegyverszüneti vonalat a 38. északi szélességi körnél húzták meg, ezzel egyik napról a másikra elvágva egymástól családok ezreit.

A két ország között minden téren órási a kontraszt. Észak-Korea a mai napig el van zárva a világ elől, bejutni szinte lehetetlen, a kommunista diktatúra az 50-es évek állapotában konzerválta az államot, a társadalmat, a gazdaságot. Milliók éheznek, a pártelit tagjait leszámítva a modern szolgáltatásokat a lakosság alig-alig érheti el. Dél-Korea ugyanakkor a 80-as, 90-es években robbanásszerű gazdasági fejlődést produkálva mára Ázsia és a világ egyik legfejlettebb országa.

A háború és a panmindzsoni fegyverszünet koreai családok ezreit szakította el egymástól. A családtagoknak évtizedekig nem volt esélye arra, hogy láthassák a másik országrészen maradt szeretteiket. Először 1985-ben rendezett a két ország család-újraegyesítést a Vöröskereszt segítségével, azóta a találkozókat többször megismételték.

Azt hiszem, senki sem gondolta az érintettek közül, hogy több, mint 30 évet kell várni az első viszontlátásra. A fiatalok addigra megöregedtek, az idősebb rokonok meghaltak, és bizonyára mindkét fél számára hatalmas megdöbbenést jelentett, mikor látták, milyen körülmények között él a másik. Anyák és gyermekeik, férjek és feleségek, testvérek ölelhették, üdvözölhették egymást újra; megható képek számolnak be ezekről a tragikus emberi sorsokról.

A találkozók megrendezése korántsem biztos és rendszeres, a két ország közti feszültségek ugyanis gyakran felülírják azt. 2010 előtt és után például 4 évig nem került rá sor, határincidensek miatt.

A várólisták nagyon hosszúak. Körülbelül 60-70 ezer dél-koreai vár arra, hogy láthassa a vonal túloldalán ragadt (sok esetben már nem is élő) rokonát, ez azonban egy-egy alkalommal csak néhány száz szerencsésnek adatik meg. Őket egy számítógép sorsolja ki, amely az életkort, családi hátteret is figyelembe veszi. A kiválasztottak az orvosi vizsgálatot követően buszra szállnak, és egy, a határ közelében kialakított helyen találkozatnak szeretteikkel. A családtagok 12 órát tölthetnek egymással, de szigorú szabályok között, 2 óra magánbeszélgetést leszámítva nyilvánosan, az állambiztonságiak jelenlétével. Az északiak nem beszélhetnek a politikai rendszerről, az életszínvonalról, a mindennapokról.

Mivel a résztvevők gyakran 80-90 évesek, ezért számukra jó eséllyel ez az utolsó alkalom, hogy üdvözölhessék testvérüket, gyermeküket, szüleiket. Számomra felfoghatatlan érzés lehet, az öröm mellett az e miatt érzett keserűséget vélem felfedezni a szemekben.

Megható és elgondolkodtató történetek ezek arról, hogy a politika, az ellenségeskedés milyen, számunkra felfoghatatlan személyes tragédiákhoz vezet.